Már költik az einstandolt pénzt

Nehezen vitatható, hogy a „forradalmi kormány” eddigi intézkedései közül a legnagyobb felháborodást a mintegy hárommillió ember jó néhány éves megtakarításait őrző nyugdíjkasszák szemérmetlen einstandolása váltotta ki, amin a magam részéről nem is csodálkozom, elvégre demokráciákban igazán nem túl gyakran fordul elő, hogy az állam se szó, se beszéd ellopja (elsikkasztja) a polgárai pénzét. Márpedig kis hazánkban ez történt, hiába is próbálta és próbálja a kormányzópárt magyarázni a magyarázhatatlant. Így aztán semmi másban nem bízhattunk, mint hogy a Fidesz tényleg csak ideiglenesnek gondolja a magán-nyugdíjpénztárakban lévő ezermilliárdok „államosítását”, nem különben pedig a jövő év végéig szóló befizetéseink visszatartását. Bízhattunk, mondom, és korántsem véletlenül használom a múlt idő, mert a pénzünk „lenyúlásáról” szóló Orbán-szónoklat elhangzása óta a miniszterelnök több nyilvános beszédéből is világosan kiderült, hogy a kormánynak esze ágában sincs helyreállítani az eredeti állapotokat, sőt, az ég világon mindent, de mindent elkövetnek a magán-nyugdíjpénztárak mielőbbi összeomlásáért. Ezt a célt szolgálták – többek között – Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott azon eszmefuttatásai, miszerint a befizetéseinket kezelő szervezetek egyfajta „szerencsejátékot játszottak” a pénzünkkel (amely megállapítás akkora baromság, mint ide Lacháza), no, meg természetesen ezt a célt szolgálják azok a kormányzati prognózisok is, amelyek azzal számolnak, hogy 10 emberből 9 bizonyosan visszalép majd az állami nyugdíjrendszerbe. Hogy utóbbi kalkuláció miféle tényeken is alapszik, elképzelni sem tudom, annyi azonban biztos, hogy a Fidesz által elképzelt forgatókönyv – feltéve, hogy megvalósul – úgy 2500 milliárd forinthoz, ezzel együtt ideig-óráig jókora mozgástérhez juttatná a költségvetést.

Ám a kérdés mégsem úgy vetődik föl, vajon a 19 magán-nyudíjpénztárból pillanatok alatt eltüntetett összeg mennyiben is segíti – még pontosabban: segítené – Orbánék kétségkívül szokatlan gazdaságpolitikáját, mint inkább úgy, miért is kellene elhinnünk a kormányzópártnak, hogy a pénzünk jobb helyen van náluk, illetve, hogy az állam kiszámíthatóbb és biztonságosabb nyugdíjrendszert képes fenntartani és „üzemeltetni”, mint az abszolút más logika alapján működő magánnyugdíjkasszák. És itt nem elsősorban arról van szó, hogy az emberek többsége számára lényegesen megnyugtatóbb, ha a befizetéseiket – amelyek a magán-nyugdíjpénztáraknál örökölhetőek is – a saját, egyéni számláikon tartják nyilván, mintha azok bekerülnek a  nagy „kalapba”, de még csak nem is arról, hogy az állami nyugdíjrendszer a jelenlegi formájában jószerivel minden országban működésképtelennek, finanszírozhatatlannak bizonyul (gondoljunk például a miénkhez nagyon is hasonlító francia szisztémára, amit Nicolas Sarkozy elnök épp mostanában kíván megreformálni), hanem arról, Orbánék megfelelő gazdái lesznek-e a forintjainknak, avagy ugyanolyan „nagyvonalúan” – értsd: felelőtlenül –bánnak azokkal, mint az elődjeik. És bár erre a kérdésre a választ csakis a jövő adhatja meg, az előjelek nem igazán biztatóak, lévén a kormány a frissiben „lenyúlt” megtakarításainkból 530 milliárdot máris a költségvetés folyó kiadásaira fordít (lásd a 2011-es büdzsét), ami a leendő nyugdíjasok szempontjából mindennek nevezhető, csak örömhírnek nem. Ami meg azt a fideszes fogadkozást illeti, hogy tudniillik nincs okunk az idegeskedésre, hiszen garantálják nekünk, hogy tíz-húsz-harminc év múlva is mindnyájan hozzájutunk majd a pénzünkhöz (amit ráadásul Selmeczi Gabriella vérbeli amazonként őriz)..., nos, ha valamit ez az ország az elmúlt évtizedekben megtanulhatott, az az, hogy a politikusoknak egyetlen szavát se higgye el. Úgy általában se, ám ha pénzről van szó, különösen.