A lövöldözést mindig megelőzi egy segélykiáltás

– Miért kell egyáltalán foglalkozni az iskolai ámokfutással hazánkban? Hiszen eddig mindösszesen egyetlen ilyen eset volt…

– Igen, hála Istennek, csak egy, de ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz soha többet. Ha tudományos szinten is foglalkozunk a témával, nagyobb a megelőzés esélye.

– Ezek szerint megelőzhető? Vagy másként kérdezem: megelőzhető lett volna?

– Az iskolai ámokfutók szinte minden esetben adnak jeleket, amelyeket meg kell tanulni értelmezni, megérteni. A jelzések oka, hogy az elkövetők maguk is ambivalensek a tettel kapcsolatban, egyszerre vágynak az indulataik kiélésére és arra, hogy megállítsák őket. Azt szeretnék, ha figyelnének rájuk, és akkor nyúlnak a végső eszközhöz, ha ezt más módon nem tudják elérni. Nyilván az lenne a szerencsés, ha az első „segélykiáltásokat” meghallanánk, de még az utolsó pillanatban sem késő közbeavatkozni.

– Van egy minden esetre érvényes ok?

– Pont az a félelmetes ezekben a tettekben, hogy nincs olyan egyértelmű ok a háttérben, mint például egy féltékenységi drámánál. Az ámokfutókban a kirekesztettség, a „senki sem szeret engem”, a „nem figyelnek rám” érzései uralkodóak, de azért ezek nagyon sok tizen-, illetve huszonévesben megvannak, és mégsem lesz mindegyikükből ámokfutó. Számos tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy valakiből elkövető váljék. Ebbe a folyamatba kell megpróbálnunk beavatkozni.

– A média felelősségéről folyamatosan hallunk. Jogosan?

– Részben igen. Az iskolai ámokfutások médiamegjelenéséről nincsen semmiféle elfogadott etikai kódex, mindenki azt mutat be, amit akar, amit nem szégyell. Holott tudható, hogy az ámokfutók egyik fontos célja az, hogy benne legyenek másnap az újságban, a tévében. A társadalom nagy része persze szörnyeteget lát bennük – egy kis része azonban hőst!

– Merthogy?

– Gondoljunk bele, hogy mi is történik. Volt egy problémákkal küzdő fiatal, akire addig senki sem figyelt – és aki hirtelen híressé vált. A szenzációhajhász tudósítások kiszolgálják az elkövetők figyelemkeresését. Ez vonzó lehet olyan gyerekeknek, akik hasonló lelkiállapotban vannak. Nem azt mondom, hogy nem kell tudósítani az eseményekről, de fontos, hogy az újságírók megfelelő önmérsékletet gyakoroljanak.

Elismerték a blogját

Kulcsár Gabriella 1980-ban született Pécsett. A Leőwey Klára Gimnáziumban érettségizett, a Pécsi Tudományegyetem két szakán is egyetemi diplomát szerzett: az Állam- és Jogtudományi Karon, illetve a Bölcsészettudományi Kar pszichológia szakán. Doktori értekezését ez év májusában védte meg. Néhány hete a Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjasai számára hirdetett versenyben mind blogjával (veszelyeskolykok.blogspot.hu), mind kutatási témájával II. helyezést ért el.

Jó a közösségfejlesztés

Magányos, indulatokkal küzdő gyerek sok van, de nem mindegy, hogy a környezetük tesz-e valamit azért, hogy segítsen rajtuk. Kulcsár Gabriella szerint a probléma ott kezdődik, hogy az iskolai osztályok, az egyetemi évfolyamok sokszor nem működnek valódi közösségként. Ennek következtében a kapcsolatteremtési nehézségekkel küzdő gyerekek kirekesztődnek, „segélykiáltásaikat” nehezen hallják meg. Lényeges, hogy ezek a fiatalok is segítséghez jussanak, és óvakodjunk a megbélyegzésüktől.

A játékra ne legyintsünk!

Az iskolai ámokfutások kapcsán rendre előkerül az agresszív számítógépes játékok negatív szerepe. Kulcsár Gabriella szerint a kutatások ugyan kimutatták, hogy bizonyos videojátékok és médiatartalmak agressziónövelő hatásúak, de nem tekinthetjük őket az ámokfutások egyértelmű okainak. A lényeg, hogy vegyük észre, ha a gyerek minden szabadidejét ilyen játékok teszik ki, tekintsük jelzésnek, és kezdjünk el vele kommunikálni, hogy megtudjuk, milyen feszültségek nyomasztják.