Túlélt egy metángázszivárgást, és ma is fáradhatatlan

– Miért pont a bányászat?
– Mindig is bányász akartam lenni. Amikor a bátyám hazajött a bányász díszegyenruhában, meg voltam tőle bolondulva, én is olyat akartam. Ő akkoriban csapatvezetőként III-as aknán dolgozott.

– Ön is odakerült mellé?
– Én 1963-ban kezdtem el Komlón a vájáriskolát, összesen 127-en voltunk az első osztályban. Ma már csak ketten maradtunk…

– Hol szálltak le először?
– Anna-akna negyedik szintjét akkor nyitották újra, ’64-ben itt mentem le először kassal a föld alá, üzemi gyakorlatra pedig Zobákra jártunk. Havi 227 forint volt az ösztöndíjunk a munkáért cserébe, enni pedig zsíros kenyeret kaptunk.

– Elég volt egy ilyen munkához?
– Hát nem, bizony. Jártattam is miatta a számat. Egyszer aztán behívatott a főmérnök. Három hónap múlva már a rendes fizetések 60 százalékát vihettük haza. Abból jutott szalonnára, hagymára is.

– A sikeres szakvizsga után rögtön hivatalosan munkába is állt?
– Igen, csak aztán ’67–68 körül jött a boldog „Új Mechanizmus”, a gázolaj, és nem kellett a szén. A fiatalokat igyekeztek kiterelni a bányákból, én is eljöttem. Visszaköltöztünk Balatonboglárra. Több munkát kipróbáltam, többek között az építőipart is. Első nap ellopták a kajám, másnap a kabátom. Harmadik nap már be sem mentem. Két év után visszajöttünk Komlóra.

– Ott folytatott mindent, ahol abbahagyta?
– Pontosan. Újra vájár lettem Zobákon, éjjel-nappal dolgoztam. Ha túlórázni kellett, már tudták, hogy az 516-os márka fog ott lógni – az enyém.

– Mindig szerencsével járt?
– Egyszer a társam, aki kísért, elbóbiskolt, és nem figyelte a metánjelzőt. Én meg csak dolgoztam. Aztán egyszer csak a távolból mintha harangszót hallottam volna. A következő pillanatban elsötétült minden. Később arra ébredtem, hogy pofozgatnak… Több embert láttunk meghalni magunk körül. De a munkát folytatni kellett.

– Igazából akkor sem hagyta ott a bányát, amikor nyugdíjba ment…
– Lélekben soha. A mai napi gyűjtök minden ereklyét, és saját maketteket is gyártok. Van 1800-as évekből származó bányászlámpám, 1902-es levelezőlapom és grafitszobrom. Van egy könyvem is, amibe volt bányászok, a városért sokat tett emberek saját élettörténetüket adták személyesen.

– Bár a bánya 16 éve végleg bezárt, akkor még élnek a bányászhagyományok?
– Sajnos egyre kevésbé. A Komlói Bányász Fúvószenekar helyett idén már Pécsről jöttek a koszorúzási ünnepségre, a beszédet sem komlói mondta. Ez nagyon nagy baj, egyúttal hatalmas szégyen is.

– Emlékszik még, mire gondolt a mélyben töltött órák alatt?
– A délutános műszakot mindenki utálta, mert nehéz volt fent hagyni a napsütést. De amikor éreztem, hogy a réselő dolgozik, és kifordul a szén, mindig az jutott eszembe, hogy ahová majd ez kerül, ott többé senkinek sem kell fáznia.

Mindig aktív

Varga Péter 1948-ban született Balatonbogláron. Heten voltak testvérek a szoba-konyhás házban, de a szülők célja az volt, hogy minden gyerek szakmát szerezzen. Komlóra költöztek, ahol kijárta a vájáriskolát, később technikumot végzett, és bányamentő vizsgát is tett. Fiatalon házasodott, még be sem töltötte a 19-et, amikor megnősült. Ő állított többek között emlékművet Komlón a 100 éves újtelepi városrész emlékére, adományozott számtalan tárgyat a múzeumnak, de polgárőrséget is létrehozott Hegyhátmarócón. Ebben a volt pécsi polgármester, Tasnádi Péter is tag volt.