2014.01.01. 07:53
Árvíz, tűzvész, Matyi Dezső
2013-ban minden hónapra jutott egy olyan esemény, amely miatt vagy összeráncolt homlokkal szívtuk a fogunkat, vagy inkább csak legyintettünk egyet nagy elkeseredésünkben.
Januárban derült ki, hogy egy szír származású svájci üzletember, Bachar Najari lett a Zsolnay tulajdonosa. Legyünk őszinték, elsőre azért ez eléggé úgy hangzott, mintha valami jobbfajta Monty Python-jelenetbe csöppentünk volna (hiszen mondjuk csak ki hangosan: egy szír származású svájci a magyar cég élén...), mivel korábban mást sem hallottunk, mint nemzeti értékek, hagyományok satöbbi. Azóta kiderült, hogy a helyzet nem rózsaszínű, mint a korai porcelánok, de legalább a pécsi manufaktúra azóta is életben van, s több-kevesebb sikerrel a helyét is megtalálta az egyre zsugorodó piacon. Azzal persze nem áltatjuk magunkat, hogy hamarosan az uránvárosi másfél szobásokban is Zsolnayban pihen majd a vasárnapi húsleves – de végre van valami, ami miatt talán nem kell majd szégyenkeznünk.
Elcsattant a pofon, s elköltözött a józan ész
Azt persze tudtuk, hogy egy komlói lakossági fórum, amelyen feldühödött bányászok is megjelennek, nem azért lesz emlékezetes, mert a résztvevők egy csésze tea mellett halk hangon megbeszélik majd a rokkantsági járadék ügyét, s a végén meleg kézfogással búcsúznak el egymástól – de azért sokakat, így minket is váratlanul ért, hogy februárban az egyik hozzászóló egy lendületes pofonnal zárta le a vitát. A tenyérrel ráadásul a város első embere, Polics József polgármester találkozott, így pedig máris más a leányzó fekvése: jöhetett a tárgyalás, szimpátiatüntetéssel fűszerezve. Ítélet még nincsen, de egy illúzióval azért már most kevesebb: eldőlt ugyanis, hogy a józan ész messze jár, ha a becsületről és a pénztárcáról van szó.
Március tizenötödikén mi ünnepelni szoktunk, kokárdatűzéssel, Nemzeti dallal, este a tévében Föltámadott a tengerrel, amelyben Bem apó erősen hajaz Leninre. Szóval ünneplünk – és nem autókat húzunk ki az árokból. Idén viszont lecsapott a tél, biztosan nem mondták neki, hogy ilyenkor már tavaszodni szokott: óriási volt a fejetlenség az országban, bezártak az iskolák, friss kenyér nélkül maradtak falvak, beálltak az autópályák, eltűntek a kocsik a szemkápráztató fehérben. Ráadásul hiába küldött Pintér Sándor belügyminiszter SMS-t, a sok felelőtlen állampolgár nem átallott kiszállni az autóból, és segíteni a bajbajutottakon. Nem is lehetett ennek más a vége, csak irtózatos káosz, amelyben azért az kiderült, hogy van még emberség bennünk. Csak kell valami, ami előhozza.
Egy csapásra a bűn városa lett Pécsből
Áprilisban nem nevettünk egyszer sem. Ez volt az a hónap, amit nagyon szeretnénk örökre elfelejteni – ugyanis ekkor támadta meg Ny. Zoltán Páva Zsolt lányát, s ekkor ítélték életfogytiglanra Bándy Kata gyilkosát. P. László életfogytiglant kapott, amelyet aztán később enyhítettek azzal, hogy negyven év után feltételesen szabadon bocsátható. A két eset elérte, hogy a „kultúra városa” szókapcsolat erőteljesen elhalványodott Pécs neve mellől, s egyre többen a bűnözés fellegváraként emlegették a baranyai megyeszékhelyet. Ez utóbbi persze újságírói lelemény, s ennél fogva erős túlzásnak tűnik – de nézzünk csak kicsit magunkba: nyugodt szívvel elengednénk manapság gyermekeinket egy éjszakába nyúló buliba? Na ugye.
Köcsögmentesítéssel lett tényező Cserdi
Egy kis baranyai falu, Cserdi májusban került be az országos hírekbe: ekkor csapott le a média Bogdán László polgármester köcsögmentesítő programjára. A később lapunk szavazásán az Év emberének is választott Bogdán László nem titkolta, hogy akciójának csak egyik célja, hogy a fiatalokat elrettentse a börtöntől azzal, hogy megmutatja nekik, milyen odabenn az élet – a másik, az elsőnél is fontosabb szempont az volt, hogy rávilágítson a cigány–nemcigány együttélés nehézségeire. Tagadhatatlan, hogy az ötlet elérte a kívánt hatást. Amikor egyébként lapunk a polgármestert arról kérdezte, hogy nem volt-e túlságosan provokatív a névválasztás, ő visszakérdezett: a ribancroller jobb lett volna? Válaszul inkább nagyokat hallgattunk.
Június elején még csak arról szóltak a hírek, hogy Németországban óriási az árvíz. Akkor még bizakodtunk, hogy nálunk nem lesz vészhelyzet. De az lett: a Duna, ahogy Pelikán gátőr A tanú című filmben már megjósolta, jött, és nem kegyelmezett. Védekeztünk persze, elsősorban homokzsákokkal, másodsorban politikusokkal: annyit láttuk ugyanis őket pakolni abban a néhány napban, hogy komolyan felmerült bennünk, hogy ők is emberek. A víz aztán lefolyt, most béke van. De nincsenek illúzióink: 2014-ben is lesz olvadás. Úgyhogy legszívesebben most mindenhova nagy betűkkel felírnánk Pelikán elvtárs örök érvényű szavait: „A Dunára figyelni kell. Mert a Duna jön. A Duna az mindig jön.”
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek”, írta egykoron József Attila, de ő biztosan nem arra gondolt, hogy ugyan, gyújtsuk már fel a pécsi FEMA üzletközpontot, az ott meghúzódó hajléktalanoknak legyen egy jó napjuk. A FEMA jó ideje üresen állt, mégis összeszorult a szívünk augusztusban, amikor láttuk a lángokat: tudtuk ugyanis, hogy egy korszakmementó lesz az enyészeté – egy olyan korszaké, amelyet már nem is érdemes elmagyarázni a gyerekeknek, annyira érthetetlennek tűnik mai szemmel. Félelmünk egyébként csak részben bizonyult indokoltnak: a szétégett FEMA romjai ugyanis még mindig ott vannak – immáron egy másik korszak lenyomataként, amely korszak sajnos szintén teljeséggel érthetetlennek tűnik.
Az iskolakezdésre már ökölbe szorultak a kezek
Augusztus jó esetben még a semmittevés hónapja – rossz esetben az iskolakezdésre való rágörcsölésé. Idén utóbbi lett osztályrészünk, hiszen egy sor olyan újítás történt, amely még inkább rosszkedvűvé tette a szeptemberi táska-összepakolást. Kiderült, hogy négyig kell a suliban maradniuk a gyerekeknek. Aztán, hogy nem jön meg minden tankönyv tanévkezdésre. Hogy kötelező lesz hittanra vagy erkölcstanra járni. Hogy mindenről csak Klebelsberg Intézményfenntartó Központ dönthet. Szóval, hogy lényegében semmi sem lesz olyan, mint volt egy évvel korábban, új időknek új dalaival reformál a kormányzat. Azóta lepergett néhány hónap, az összegzés előttünk, de az már most biztosnak látszik, hogy a jobb eredményekre, az okosabb gyerekekre még várni kell.
Egy egész sportág öltözött feketébe
Nem hittük el, és nem hisszük el a mai napig. Pedig igaz, hiszen ezt mondja mindenki: szeptember elején felborult a győri női kosárlabdacsapatot szállító autóbusz, s a balesetben életét vesztette Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző. Az a Fűzy Ákos, aki a sportág kimagasló alakja volt, aki egy rakat aranyérmet nyert Rátgéber László oldalán, s később egyedül is – s akiről minden pécsinek van egy sztorija. Ákos volt az, aki akkor is pécsi maradt, amikor a Győr élén ért el sikereket, aki, ha éppen erre járt, mindig elment a sportcsarnokba, álldogált csendben az egyik sarokban, ráköszöntünk, visszaköszönt, minden rendben, kérdeztük, persze, hogyan is lehetne másként, mondta válaszul. Már nem mondja többet. De ezt nem hittük el, és nem hisszük el a mai napig.
Áll még a Magasház, de már nem sokáig
Annyiszor, de annyiszor írtuk már le, hogy most tényleg véget ér a pécsi Magasház kálváriája, hogy szinte már magunk sem hisszük el. De akkor is, le kell írnunk idén is – hiszen hát mikor, ha nem most, választások előtt nem sokkal? A történet még a tavasszal kapott új lendületet, Orbán Viktor miniszterelnök akkor ajánlotta fel segítségét – hogy ettől-e, vagy mástól, mindegy is, a lényeg az, hogy immáron bizonyosnak tűnik, hogy belátható időn belül eltűnik a város egyik furcsa nevezetessége. Októberben ugyanis a megyei kormányhivatal rendelte el a bontást, azaz innen már tényleg nagyon nehéz lenne visszatáncolni. Reméljük, nem is fognak, s jövő ilyenkor már csak az épület hűlt helye kerül be az „Akkor és most” rovatunkba.
Akár még tanszékektől is elbúcsúzhatunk
A Pécsi Tudományegyetem szenátusának novemberi ülésén bólintottak rá arra a tervezetre, amely a különböző karok létszámleépítését is tartalmazta. Az intézmény korábban az elbocsátásokat nagyjában-egészében meg tudta oldani elsősorban a nyugdíjasok elküldésével – mostanra azonban kiderült, bezár a bazár, vége az érinthetetlenségnek, s bizony kiméletlenül hozzá kell nyúlni az oktatói gárdához is. A tanárok elküldése egyelőre még nem járt különösebb következményekkel, legalábbis mi még nem találkoztunk a városban tanácstalanul bóklászó diákokkal, s az előadótermek sem konganak az ürességtől, ám azt pontosan tudni lehet, hogy legkésőbb jövő szeptemberre nagyon sok kérdőjel eltűnik, s bizony elbúcsúzhatunk akár még szép hagyományokkal bíró tanszékektől is.
A tulajdonos ment, s csak a remények maradtak
Amikor már utolsókat rúgja az év, akkor mindenki arra gondol, hogy jöjjön már január, legyen vége ennek a decembervégnek, de teljesen, induljunk új lappal, új tervekkel. Nos, a pécsi labdarúgócsapat nem panaszkodhat: indulhat ugyanis a tervezés. Vagyis inkább az újratervezés – a tulajdonos, Matyi Dezső ugyanis a hónap végére időzítette a bejelentését, miszerint eddig és ne tovább, kiszáll a PMFC-ből, vigye, aki akarja. Hat év után búcsúzik el a tulajdonos, mi, pécsiek pedig reménykedünk, hogy nem dől össze a világ, és nem dől össze a pécsi csapat sem, lesznek még meccsek, jön még a Fradi, a Dózsa, lehet még üvölteni, hogy „Csak a Munkás!”, sálat lengetve, összekapaszkodva. Szóval bizakodunk – hiszen mi mást tehetnénk?
