Hatvan országban járt a Leőwey Gimnázium tanára, Szabados Péter

- Hány országban is járt pontosan?

- Hatvan. Még több mint kétszer ennyi van vissza, talán megadatik, hogy minden országba eljuthatok. Igaz, most rémséges folyamatok zajlanak a világban és ezek a szabad utazást is érinthetik.

- Gonoszkodva azt is mondhatnánk, hogy azért a tanári munkának tényleg vannak előnyei...

- Ne csak a hosszú vakációkra gondoljunk. Szerencsésnek mondhatom magamat, a munkahelyeimen mindig szellemileg inspiráló környezet és kiváló kollégák vettek körül, ez is ösztönzött a tapasztalatszerzésre. Amikor itt Pécsen elkezdtem az egyetemen tanulni, még élt az egyik legzseniálisabb tanáregyéniség, a legendás Fülei-Szántó Endre. Megérte bölcsésznek lenni, ha az ő életútját megismerhettem.

- Melyik volt a legjobb ország, ahol járt?

- Minden hely felejthetetlen. A szépség a szemlélő szemében van, ahogy az angol mondja. Úgy nőhettem fel, hogy a nyári szünetekben a somogyi erdőkben gyönyörködhettem. Nekem ma is ez a szép, ez az érték. Mindig beteg dolognak tartottam, ha valakit egy Rolex karóra, vagy hasonló tárgyi dolog tesz boldoggá. Víz kategóriában az óceánok után is a Balaton a Riviéra. Azt látom, milyen nehéz ma elégedettnek lenni. Idén nyáron a Seychelles-szigeteken jártam. Természeti szépségben ez a hely maga a paradicsom. Beszélgettem ott turizmusban dolgozó fiatalokkal, elmesélték, hogy sok turista csak panaszkodni megy oda, semmi nem jó neki. Tehát elmegy az édenkertbe, aztán nem értékel semmit, csak azon nyafog, hogy miért nem áll mindenki haptákban, hogy az ő gyerekes kívánságait teljesítse. Pedig a turizmus óriási lehetőség a tanulásra. Azért nem titkolom el: a szívem egyik csücske Madagaszkár.

- Szóval Madagaszkár az ország, ahova mindenkinek el kellene mennie?

- Igen, de Vietnamot is említhetném. Egy országon belül láthatunk földöntúli szépségű tengeri öblöket, ködben úszó erdőket, a buckalakók földjét idéző homokdűnéket. Az is lehet, hogy oda kell mindenkinek mennie, ahol megtanulja, hogy ne ítélkezzen azonnal mindenről. Nepálban önkéntes tanárként dolgoztam, ez jó tréning volt erre. Szomorú élmény is lehet örökre szóló tanulság. Jártam a mesés Kirgizisztánban. A Szovjetunió felbomlásával szerzett szabadság öröme nem felhőtlen, az idősek gyakorlatilag nyugdíjfedezet nélkül maradtak. 80 éves néniket láttam kopott kendőjükön „Szovjetunió hőse” kitüntetéssel, amint házi mérlegen a járókelők súlyát mérik néhány garasért. Ők sem gondolták volna, hogy ez fog történni velük. Mi sem feltétlenül gondolunk arra, hogy belőlünk is lehetnek egyszer menekültek. Eszünkbe jut, hogy mi lesz, ha majd „klímamenekültek” százezreiről és millióiról lesz szó? Rózsaszín illúzió azt gondolni, hogy mi gondtalanul fütyörészve bűvölhetjük a tulipánokat a kertben, miközben néhány milliárd ember valamilyen formában politikailag elnyomott, gazdaságilag kisemmizett, földönfutóvá tett vagy ellehetetlenített, ráadásul egy eldurvuló klímaváltozás pedig további népvándorlásokat és humanitárius katasztrófákat jelenthet.

- A honlap, amelyen megírja az utazásait, számomra pont azért volt érdekes, mert nem csak a szép tájakra, a kedves élményekre koncentrál.

- 1988-ban vezették be Magyarországon a világútlevelet. Azóta szabadon okosodhatnánk a világban. Sok mindent észrevettünk, számtalan magyar falu már olyan szép virágos mint egy osztrák, az utóbbi néhány évben a korábban méltatlanul elhanyagolt Budapest is mintha látványosan magához térne, rengeteg jó ötlet megvalósult. De a gondolkodásunk... Öt perc figyelem egy isztambuli vagy más keleti bazárban, és akkor tudnánk, hogy miért nem szabadna itthon kiírni egy üzletre: „Pénzváltás nincs”. Ez a csinovnyik mentalitás és arrogancia, én jól megmondom mi van, mi nincs, aztán tessék tisztelegni, ha közben csődbe jutok, akkor is. Ehhez képest egy vérbeli keleti kereskedő mindenkinek örül, aki betéved hozzá, mert ő tudja, hogyan kell neki eladnia valamit. Rendelkezik a nemzedékek során felhalmozott tudással, attitűddel, udvariassággal. Ki akadályoz meg bennünket, hogy felzárkózzunk a világ élvonalához, talán Voldemort? Saját rossz mintáinkon kell túllépnünk. Ha valaki idejön hozzánk egy feudális görcsöktől már egészségesen megszabadult társadalomból, az jól szórakozik az olyan provinciális bohóckodásokon, hogy egyes közhivatalok előtt külön fenntartott parkolóhely jár annak, aki ott valami tótumfaktum. Az ilyen és hasonló abszurditásokról kötetnyi példát lehetne összegyűjteni, észre sem vesszük őket, ha nem szembesülünk azzal, hogy emberibben is lehet élni. A legfrissebb kedvencem egy dokumentum, ilyen van benne: „külsejével is kifejezi szakmája rangját”. Ez egy nevetséges apróságnak tűnhet, de látlelet a gondolkodásunkról. Mi rangban, pozícióban, külsőről és másról alkotott előítéletekben gondolkodunk. Hol is tart közben a világnak az a része, amelyik az energiáit tartalmi dolgokra fordítja és nem „hülyeségeléseken” görcsöl, ahogy Hofi Géza mondta? Persze lehet, hogy szerzett már valaki elismerést a külsejével, talán Marilyn Monroe...

- Járt olyan országban, ahol veszélyben volt?

- Persze, Rio de Janeiróban leütöttek az utcán, tanulságos volt. Hozzátenném, ez nem határozza meg a véleményemet Brazíliáról és előítéletnek nevezném azt is, ha valaki Latin-Amerikában a veszélyességet találná a legjellemzőbbnek. Néha ordító butaságokat hiszünk tényeknek. Nemrég az egyik hírcsatornán elcsíptem egy gyöngyszemet. A Burundiban zajló puccskísérlet idején egy szakértőt kérdezett a műsorvezető: „mi van ott egyáltalán, hát víz az ugye nem nagyon”. A szakértő nem bírta cérnával, szépen elmesélte, hogy éppen ott van a Tanganyika-tó, az egyik legnagyobb vízfelület Afrikában. Nagyon gyakran látom ezt, hogy első kézből szerzett tapasztalatok vagy ellenőrzött forrásból származó tárgyi tudás helyett tényeknek beállított feltevések alapján zajlik a diskurzus valamiről. Szerintem ez részben azért van, mert a hatalmas információáradat inkább közönyt idéz elő, mint egészséges kíváncsiságot. A tudatlanság viszont rengeteg lehetőségtől foszthat meg. Az előbbi példára visszatérve, ha valaki csak azzal a feltevéssel gondol Afrikára, hogy az egész valami kősivatag, ahol aztán „víz nem nagyon van” sehol, az nem ismeri fel, hogy egy erőforrásokban rendkívül gazdag és hihetetlenül változatos kontinensről beszél, amire mint a lehetőségek tárházára kellene tekinteni. A szépség a szemlélő szemében van, a lehetőség meg az eszében.

Tizenöt éve tanít

Szabados Péter 1975-­ben született Székesfehérváron. A barcsi Dráva Völgye Középiskola angol tanítási nyelvű vízgazdálkodás szakán érettségizett. A Pécsi Tudományegyetemen és a Kölni Egyetemen tanult, diplomáit történelem, angol nyelv és spanyol nyelv tárgyakból szerezte. 2001 óta tanít a Pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, időszakosan a Pécsi Tudományegyetemen. A Leőwey Klára Gimnáziumban működő helyi TED (Technology, Entertainment, Design) Klub moderátora. Egyetemi évei alatt a Pécsi Campus egyetemi lap szerkesztőjeként is dolgozott.