Ötvenkilós poggyásszal kellett elmenniük

Mintegy 200 ezer német származású állampolgárt telepítettek ki Magyarországról a második világháború után a romokban heverő Németországba. Többségük az amerikai megszállási övezetbe, a későbbi Nyugat-Németországba, de 1947 augusztusa után már a szovjet megszállási övezetbe, a későbbi Kelet-Németországba került. A sváboknak minden vagyonukat hátrahagyva, legfeljebb ötvenkilós poggyásszal kellett távozniuk.

Az Országgyűlés 2012. december 10-i határozata alapján január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja. Baranyában minden érintett településnek saját emléknapja van, attól függően, hogy 1946 és 1948 között pontosan mikor kezdődtek a kitelepítések.

A második világháború szörnyűségeit követően, hetven éve több százezer embert hurcoltak el szovjet munkatáborokba a történelmi Magyarország területéről. A kollektív bűnösség jegyében rengeteg svábot is, de erről évtizedekig nem volt szabad beszélni. A téma egyik helyi szakértőjével, a Janus Pannonius Múzeum megbízott igazgatójával, Walterné Müller Judittal beszélgettünk.

– A családja is érintett volt a málenkij robotban. Hogyan szerzett tudomást a történtekről?

– A családban mindenki tudta, hogy a nagymama a Szovjetunióban egy fűrésztelepen dolgozott néhány évet, hogy a nagypapa hadifogoly volt. Tudtam azt is, hogy a család korábban egy másik, jóval nagyobb házban élt, de valahogy sose állt össze a kép. Nem is érthettem középiskolásként sem, de még történelem szakos egyetemistaként sem, hiszen egyszerűen nem volt szabad a magyarországi németek kollektív büntetéséről, a vagyonelkobzásokról, kitelepítésekről beszélni. Sőt, sokáig szégyen volt svábnak, magyarországi németnek lenni. A helyzet a nyolcvanas évek derekán, nem sokkal a rendszerváltást megelőzően kezdett megváltozni.

– A személyes motiváció így érthető, szakmailag mikor kezdett a témával foglalkozni?

– Régóta bujkált bennem, hogy foglalkozni kellene ezzel, de tíz évvel ezelőtt kezdtünk gyűjtőmunkába, amikor már az utolsó órában voltunk. Lépni kellett. Rengeteg interjút vettem fel, a kutatás eredménye 2009-ben a Várostörténeti Múzeumban, egy kiállítás keretében volt látható. Majd még sok másik belföldi helyszínen, de Kárpátalján és Németországban is.

– Ennyi év távlatából mennyit torzítottak az elbeszélések?

– Az interjúk során szinte minden alkalommal együtt sírtunk, hiszen rég elfelejtett, soha ki nem mondott történetek kerültek felszínre. Volt olyan is, aki egyáltalán nem akart velem beszélni, és volt, aki azt mondta, hogy a fogságban töltött évekre egyszerűen nem emlékszik. Ha akart volna, se tudott volna semmit sem mondani. Akik viszont beszéltek, azok ennyi év távlatából is meglepően pontos képet festettek az eseményekről. Volt, aki háromszor hívott vissza magához, mert előtörtek az emlékek. Emlékeztek az összegyűjtésük, elfogásuk, marhavagonokba zsúfolásuk időpontjára, és arra is, hogy milyen napra esett, amikor végre hazatérhettek a Donyec-medencéből vagy az Urálból. Hogy ki mentette meg az éhhaláltól. Volt, aki naplót vezetett, és azt is leírta, hogy merre vitte az út hazafelé.

– Az elmúlt években egyre több nyilvánosságot kapott ez a tragédia. Konferenciák, kiállítások is voltak Pécsett. Az oktatásban helyén kezelik most a történelemnek ezt a részét?

– A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre 2012-ben konferenciát szervezett, és újabb kiállítást hoztunk össze Trauma címmel. Egyik érintett település a másik után hívta meg ezt a kiállítást is, és előfordult, hogy naponta több iskolai csoport jött a kiállítás keretében megtartott rendhagyó történelemórákra. Az egyetemen is most már sok szakdolgozó kutatja a témát, de a téma szakértői még mindig nagyon kevesen vannak az országban. De erre jó az emlékév és az emlékbizottság munkája is, ami lehetővé teszi, hogy kiadványok jelenjenek meg, oktatási anyagok, segédanyagok készüljenek, kiállítások jöjjenek létre. És, ami ugyancsak fontos, hogy rendhagyó történelemórák is megvalósulhatnak, a tanárok továbbképzésének köszönhetően pedig az iskolákban is hallani fognak a diákok erről a tragédiáról.

„Kicsi munka”

Nemcsak a magyarországi németek, de a határon túli magyarok is kollektív büntetéssel szembesültek a második világháború után. Rengeteg ártatlant fogtak össze, és marhavagonokban szállítottak őket szovjet munkatáborba, ahol jóvátételi munkát kellett végezniük. Évekig fogságban, embertelen körülmények között dolgoztak bányákban, ipari telepeken, és sokan soha nem tértek már haza. Pontos számokat nem lehet tudni, de csak a „Schwäbische Türkei”, azaz „Sváb Törökország” területéről (Baranya, Somogy és Tolna megye) több mint 20 ezer embert vihettek el. Akik hazatértek a „kis munkáról” (málenkij robot), sokáig nem beszélhettek a történekről, a közbeszédben tabu volt a téma. A Janus Pannonius Múzeum szervezésében az ősszel várható egy nagyobb kiállítás a málenkij robotról. A témával foglalkozó következő eseményre Pécsett január 29-én és 30-án kerül sor, a Palatinus Hotel Bartók termében. A Kárpát-medencei németség a II. világháború utáni és mai érték- és hagyományőrzése című kétnapos konferenciát a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre szervezi.