Pécs jövője: Balogh Robert szerint 2010 fordulópont, csak rossz előjellel

– Milyennek látja a mai Pécset?

– A kulturális fővárosi évben Pécs a nagyobb bukást talán elkerülte, de 2010 után mintha kihúzták volna a kádból a dugót, azóta is szenvedjük a koncepciótlan, fenntarthatatlan beruházásokat. A Kodály és a Tudásközpont szervesült a városba, a Zsolnay-negyed erre képtelennek mutatkozik. Ezt az ékszerdobozt mesterségesen kellett feltölteni intézményekkel, több épület még ma is üres, s mintha a város sem tudná, mi legyen. Nem azért épült meg, mert az emberek több kultúráért verték az asztalt. Az egyetemi újságban négy éve felelek a kulturális programajánlóért, ennyi idő alatt Pécs kulturális kínálata a felére csökkent.

– Mik a legfőbb bajok?

– Pécs 147 ezres város, de ha így folytatódik az elvándorlás, a százezret célozgatjuk. Itt él húsz-egynéhány ezer egyetemista, számukra ez a város átjáróház. Pécs értéke egy ideig az volt, hogy meg tudta tartani az itt végzett tehetségeit. Ma Baranya legnagyobb foglalkoztatója az egyetem. Egy normális közegben a művészeknek, a tudománynak vannak mecénásai, főként a nagy cégek. Ma alig beszélhetünk kultúrafinanszírozásról, pedig a város vonzerejét az épített öröksége mellett a kultúrája erősíti.

– Mire gondol?

– A kultúra erősíthetné azt, hogy ide tartozónak érezzük magunkat. Ha a gyerekek, fiatalok nívótlan zombikultúrán nevelkednek, azzal a város jövőjéről mondunk le. Pécs ennél pezsgőbb volt, nemzetközileg is jegyzett művészekkel, a világ mozgásaira figyelő kulturális kínálattal. Ma csoda, hogy még létezik a Pécsi Harmadik Színház vagy a Jelenkor, vegetál a Pécsi Galéria, a múlté a Kisgaléria. A Pécsi Nemzeti Színházból kis túlzással szórakoztatóipari centrum vált. Meghatározó hely volt a Molnár G. Judit-féle Művészetek Háza, mára szinte kiüresedett, részben mert távozott Pécsről 20-30 ezer ember, köztük a kultúrafogyasztó réteg is. A veszteséges Leonardo-kiállításra vagy szegény Weöres Sándor finoman szólva megosztó szobrára jutott pénz, a meglévő értékeinket pedig hagyjuk elsikkadni.

– A kulturális iparra építhetünk?

– Vannak zenészeink, képzőművészeink, írók, táncosok, színészek, értő kezekben ez kincs lenne. Elsődlegesen azonban ipar kell.

– Mi jelenthet akkor kitörést?

– Csak az egyetemben érzek potenciált, ott még dolgoznak olyan szakemberek, akik tudását hasznosíthatná a város.

– Egyetemi burokban fejlődő start-up/spin-off cégekkel?

– Akár úgy, de akár közvetlen, kölcsönösen előnyös együttműködéssel. Csaba Ders főépítész bevonta az építészhallgatókat a döntés-előkészítésbe ötletpályázatokkal. Erre volna szükség, a fiatalokat bevonni, Pécshez kötni, ők menthetik meg a várost, nem a nyugdíjaskorosztály. Például ott van Pécs észrevehetetlen városmarketingje. Viszont az egyetemen működik marketing tanszék…

– Újra előhozta az elvándorlást. Miért?

– Mert fájdalmas. Szeretem ezt a várost. Ez nemcsak a helyi politika felelőssége, de módosíthatna rajta tíz-húsz százalékot. Ha a tudásba fektetünk, lehet esélyünk, eközben az a terv, hogy negyedével csökkentik a gimnáziumok támogatását, ezzel Pécs csak veszíthet.

– Ez is országos ügy. Mit lehet tenni?

– Küzdeniük kellene a pécsi politikusoknak a férőhelyekért. Ha akarom, értem, hogy miért nem lázadtak a képviselőink amiatt, hogy leépítették a pécsi egyetemet, egyes szakokat lenulláztak. De nem akarom.

A szén- és az uránvagyon jövője is többirányú

Balogh Robert szerint a belvárosi bevásárlóközponttal a Király utca egykori gazdagsága elveszett. Számolva az üres vagy kiadó üzleteket, elszegényedő főutcát látunk, amin változtatni kell. Mára egyre közelebb kerül a Széchenyi térhez a főutca vége, egyre rövidebb távon érdemes elsétálni a gyerekkel, andalogni szerelmesen.

Pécs és térsége lehetősége a szén- és uránvagyon, de ma egyik sem termelhető ki gazdaságosan, ám el fog érkezni az idő, amikor sorra fognak nyílni a bányák. De kérdés, mit akarunk! Szeretnénk-e mindkét környezetszennyező ipart ide, vagy elég az is, hogy az ország harmadik legszennyezettebb levegőjű városában élünk? Nem járnánk-e jobban, ha számítástechnikai központtá fejlesztenénk Pécset? Vagy német pszichológusokat képeznénk? Kérdezi, mert ezeknek még látja értelmét, a tudásalapú társadalomnak, nem úgy a hangzatos ígéreteknek. Mint az autópálya, ami ma zsákutca, később meg mindenki tovasuhan a tenger felé.

Talán akkor járnánk jól, ha száznegyvenezer ember képes lenne 250 kilométerre északnyugatra eltolni a várost.