„Rengeteg szépség van ebben a munkában”

[caption id="" align="alignleft" width="600"] „Míg korábban a baj forrásának megtalálása vitte el az energiákat, most és egyre inkább képesek vagyunk tünetmentessé tenni a betegeket”
[/caption]

– A neurológia némileg homályos terület a szélesebb közvélemény számára, elvégre az idegrendszer működése sokkal kevésbé látványos, érthető, mint az egyéb emberi szervekké. Ezzel együtt azt is tudjuk már, hogy sok olyan betegségért is az idegrendszer elváltozása felel, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Mivel foglalkozik egy neurológus?

– Némi konfúzió van abban a kérdésben is, hogy mi egy pszichiáter és egy neurológus dolga. Kicsit leegyszerűsítve ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy míg a pszichiátria a „szoftverrel” foglalkozik, mi neurológusok a „hardverrel”. Mindez azt jelenti, hogy mi foglalkozunk azzal, ha valahol az idegrendszerben szerkezeti hiba található, egyes sejtek nem jól működnek, avagy valamilyen genetikai probléma merül fel. Az ezek által okozott betegségek sajnos nagyon is láthatóak, az egyik leggyakoribb az agyi keringési zavarok által okozott bénulás, a stroke, de ide sorolhatjuk a Parkinson-kórt, avagy az az epilepsziát, de a fejfájások döntő részének is idegrendszeri oka van. Szerencsére az utóbbi két évtizedben nagyon sokat fejlődött a neurológia a CT- és az MRI-vizsgálatok megjelenésével; míg addig a baj forrásának megtalálása vitte el az energiákat, most lehetőség nyílt konkrét terápiák kidolgozására, és egyre inkább képesek vagyunk tünetmentessé tenni a betegeket. Az elmúlt 10 évben a neurológia és az idegsebészet együttműködése hozott újabb fejlődést például a Parkinson-kór kezelése terén: amikor már a gyógyszeres kezelés nem vezet eredményre, akkor lehetőség nyílik elektródák beépítésére az agyba, és így stimulálni azt – mindez hét-tíz évvel hosszabbíthatja meg a beteg életét. Az epilepszia terén is áttörést jelent, hogy amennyiben képesek vagyunk megtalálni a tüneteket okozó gócot, úgy az idegsebészet révén azt el is lehet távolítani, rohammentessé téve a beteget.

– Hogyan lesz valaki neurológus? Családi példa, avagy ösztönzés vezette erre a pályára?

– Lényegében teljesen családi példa nélkül döntöttem emellett, a családomból se le-, se felmenő ágon nincs rajtam kívül orvos. Édesapám evangélikus lelkész volt, nagyapám pedig falusi tanító, így az emberekkel való törődés, ami az orvoslás során is nagyon fontos, talán valahol benne van a génjeimben. Az orvosi egyetemre azért jelentkeztem, mert szerettem a biológiát, és úgy véltem, hogy jó eséllyel felvételizek. Egy barátom révén kerültem be a Szegedi Neurológiai Klinikára Csanda Endre professzor neuropatológiai laboratóriumába. Csanda professzor a tanítómesterem lett, az ő személyes példája vezetett a neurológusi pályára. Az, hogy az orvosi pálya nekem való, akkor derült ki számomra, amikor harmadéves koromban először találkoztam egy gyakorlat során beteggel; ekkor éreztem meg, hogy milyen jó érzés a betegekkel való foglalkozás.

– Szegeden végezte el az egyetemet, majd Budapesten kezdte el a klinikusi pályafutását. Hogyan került végül a Pécsi Neurológiai Klinikára?

– Ezen a területen összesen négy tanszékvezetői pozíció van az országban, így leginkább a sorson múlik, hogy éppen hol nyílik lehetőség az ember számára. Semmiféle szándékos elhatározás nem volt amögött, hogy épp Pécsett szeretném folytatni a karrieremet: amikor 2004-ben megüresedett az itteni tanszékvezetői poszt, megpályáztam az állást, és én kaptam meg a három jelentkező közül. Előtte több mint 10 évet dolgoztam közkórházban a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház osztályvezető főorvosaként, ahol az ország legnagyobb neurológiai osztályát vezettem. Ez óriási iskola volt a gyakorlati neurológia szempontjából, és közben szerencsére sikerült tudományos munkát is végeznem. Elég ritka dolog, hogy valaki adjunktusként otthagy egy egyetemi klinikát, majd tanszékvezetőként folytatja a klinikusi pályafutását, de úgy gondolom, hogy minden tanszékvezetőnek kötelezővé kellene tenni 4-5 év közkórházi gyakorlatot, mert teljesen más szempontokból láthatja utána mind a szakmáját, mind a betegek ellátását.

– Mik ezek a teljesen más szempontok, miben más egy közkórház főorvosaként dolgozni, mint egy egyetemi klinika vezetőjeként?

– Egy közkórházi főorvos mindig mindenért felel, nem oszlik el úgy a felelősség, mint egy klinikán. Itt mire a probléma tanszékvezetői szinte kerül, addigra már jelentősen tompul, feldolgozott. Egy közkórházban azonnali döntéseket kell hozni, ha pedig ez a döntés történetesen nem jó, avagy vitatott, úgy mind a kórházigazgató, mind a beteg azonnal felelősségre von. Ahol én dolgoztam, ott különösen élesek voltak ezek a konfliktusok, köszönhetően többek között a rendszerváltás által hozott előnytelen szociológiai változásoknak Csepelen és környékén. A mozgástér is sokkal szűkebb, mint egy egyetemi klinikán, kevesebb erőforrásból kellene ugyanolyan színvonalú ellátást nyújtani.

– Mindez kétségkívül hasznos tapasztalat, de egyben igen stresszesnek is hangzik. Akad olyan, amit visszakíván ezekből az évekből?

– Rengeteg szépség van ebben a munkában, bár azt is hozzá kell tenni, hogy ekkor, 1992-ben, amikor osztályvezető főorvos lettem, már megindult a forráskivonás az egészségügyből, ami máig meghatározza a szakmában töltött éveimet. Évről évre nehezebb az egészségügyben dolgozni: kevesebb forrásból kell egyre magasabb követelményeknek megfelelni, vidéken sok helyen öt-hat embernek kell vinnie egy osztályt ügyeletekkel együtt. Szerencsére itt Pécsett ezzel nincs gond, minket az orvoselvándorlás sem sújt; életem legjobb döntése és legnagyobb szerencséje volt, hogy ide kerültem. A betegekkel való foglalkozás rengeteg örömmel jár, és persze sok keserűséggel, csalódással is. Vannak olyan helyzetek, amikor egy gyógyíthatatlan beteget kell végigkísérni az útján, és néha az ember kiég, amikor jó, ha időlegesen meg tud szabadulni ettől. Ezen a téren szerencsés voltam: több alkalommal épp akkor nyílt lehetőség külföldi munkavégzésre, amikor ebben a fázisban voltam, és onnan visszatérve fel tudtam töltődni. Egy vezetőnek nagyon fontos figyelnie ezekre a jelekre kollégáinál, és ha valakin látszik, hogy nagyon megviselte egy beteg elvesztése, akkor segíteni kell, át kell vállalni a felelősség és tragédia egy részét.

– Visszatérve a szűkebb szakmára, köztudott, hogy az idegsejtek egyik fő sajátossága, hogy nem regenerálódnak, szemben a legtöbb emberi sejttel. Mindez az Önök munkájában is komoly nehézségeket jelent. Vannak-e eredmények ezen a téren?

– Az idegsejtek valóban nem regenerálódnak, bár azt most már tudjuk, hogy egész életünk során keletkeznek újabb idegsejtek az agyunkban. Összességében azonban agyunk térfogata évente fél százalékkal csökken az idegsejtek pusztulása miatt, de azt is fontos tudni, hogy az emberi agynak óriási tartalékai vannak, mivel léteznek úgymond „szabad területek” az agyban, úgy az képes újjáalakulni – az elpusztult-károsodott agyközpontot az agy más területén „újraépíteni”. Erre most már konkrét bizonyítékaink vannak. Ennek köszönhető például, hogy egy agyvérzés-agylágyulás (amelyeket manapság stroke-nek hívunk) után is sok betegnél jelentős javulás tapasztalható. Másrészt ha egyes idegszálak pusztulnak el, akkor az idegrendszer képes „újrahuzalozni” magát.

– A közelmúltban Nobel-díjas írónkat, a Parkinson-kórban szenvedő Kertész Imrét kezelték itt a klinikán, ennek kapcsán kaptak figyelmet a kiemelkedő pécsi eredmények ezen a téren. Mi az, amiért a pécsi idegklinika ilyen illusztris betegeket is idevonz?

– Nagyon jó az együttműködésünk az Idegsebészeti Klinikával, ami ahogy mondtam, létfontosságú az újabb terápiák kapcsán. Másrészt nagyon jó a CT-s, MRI-s hátterünk, ami a diagnosztikát könnyíti meg. Ez a kettő, az erős technológiai bázis és a magas szintű szakmai együttműködés az, ami szerintem Pécset kiemeli ezen a téren Magyarországon belül.

– Ennek az együttműködésnek fontos része egy Ön által vezetett nagyszabású kutatási projekt, ami az agyi vaslerakódás hatásait kutatja a különböző idegrendszeri megbetegedések kialakulása kapcsán. Mindez azért is fontos, mert sok ilyen kór a mai napig misztikus: nem tudjuk, hogy pontosan mi okozza például a Parkinson-kórt. Hogy látja, várható áttörés a közeljövőben ezen a téren?

– Jelen pillanatban tüneti terápiákról beszélünk, amelyek egyre hatásosabbak: a Parkinson-kór esetében 10-15 évvel meg tudjuk hosszabbítani a betegek hasznos élettartamát. A stroke esetében a megismétlődés esélyét sikerült jelentősen csökkentenünk – bár még mindig rosszabbak az adataink, mint az olyan gazdag országoké, mint Svájc, de nagy eredménynek tartom, hogy a stroke miatti halálozások száma a felére csökkent az elmúlt 20 évben. Olyan felfedezések még nincsenek, amelyek az idegrendszeri bajok gyökerét ragadnák meg. Analógiának a cukorbetegségeket szoktam felhozni, amelynek szintén nem tudjuk a pontos okát, de ha időben felfedezzük és rendesen kezeljük, úgy a beteg teljes értékű életet élhet. Hasonló irányba haladunk mi is, például azon epilepsziás betegek esetében, ahol nem találjuk meg a betegség okát, gyógyszerek révén 80 százalékban meg tudjuk szüntetni a rohamokat – persze még mindig van 20 százaléknyi beteg, akiknél ez nem megy. A közeljövőben szerintem továbbra is a tüneti kezelés lesz a fő irány. Az Ön által említett kutatás mindenesetre izgalmas dolog: tudjuk, hogy a vas alapvető az emberi szervezet működésében, és azt is tudjuk, hogy az öregedés során egyre nagyobb mértékben rakódik le az agyunkban, ez pedig az idegsejtek pusztulásához vezet. Ennek a folyamatnak a megértése ennek a kutatásnak a célja, ami aztán újabb kezelési módokat eredményezhet, amivel legalábbis el tudjuk odázni a sejtpusztulást.

– Vannak olyan tudományos ambíciói, amelyeket ezen a kutatáson felül meg szeretne valósítani?

– Négy évvel a nyugdíj előtt már nincs olyan sok ambícióm (mosolyog). Aminek örülök, az egy tankönyv, amiben együtt szerepel a neurológia és a neuro­anatómia. Palkovits professzorral, a világ egyik legjelentősebb neuroanatómusával volt szerencsém dolgozni rajta, ami külön megtiszteltetés. Fontos szempont volt a gyakorlati megközelítés: ahogy mondani szoktam, ebből a könyvből lehet beteget gyógyítani. Azon dolgoztam, hogy beleírjam azt a tudást, amelyet csak a betegekkel való foglalkozás során lehet megszerezni. Ez a könyv egy fontos életcélom volt, ami meg is valósult. Szeretném, ha a neurológia kicsit átalakulna, jobban betegközpontú lenne a jövőben – remélem, hogy ehhez hozzá tudtam és tudok még járulni.

A cikk a PTE KK támogatásával készült