Túlélte a Gulag poklát - A ruhájuk megfagyott, eldobott konzervdobozokból ettek, ha volt mit

– Nem indult könnyen az élete.
– Négyéves voltam, amikor árván maradtam. Édesapám bányász volt, őt a munka, édesanyámat a tüdőbaj vitte el. Rokonok vettek magukhoz, ahol a családfő csendőr volt. Amikor kitört a háború, nyugatra menekültek, én a házvezetőnővel itthon maradtam, hogy ne legyen üres a ház.

– És egy napon kopogtattak?
– Amikor bejöttek az oroszok, hozzánk is eljutottak: a csendőröket keresték. Mivel őket nem találták, engem vittek el kihallgatni. Hiába mondtam, hogy semmit sem tudok, nem csináltam semmit, nem hittek nekem.

– Hány éves volt ekkor?
– Alig töltöttem be a 14. évemet, amikor 1945 januárjában Göncről elvittek.

– Hova került?
– Vonattal Ukrajnába, ahol folyamatosan kínoztak, hogy valljam be: kém vagyok, és adatokat továbbítok. Nem értettem oroszul, de amúgy sem igazán ismertem akkor a kém szó jelentését. Végül jött egy katonatiszt, aki beszélt magyarul. Közölte, jobban járok, ha mindent elismerek, mert úgy „csak” kényszermunkára küldenek, és akár ki is szabadulhatok. Ha viszont tagadok, itt halok meg a börtönben.

– Ezért azt mondta, hogy kém?
– Nem mondtam én semmit, csak bólintottam…

– Így került aztán Szibériába?
– Igen. Bevagoníroztak minket, és vittek. A lágerben volt mindenféle nép: litván, lett, ukrán, de magyar csak én. Egyedül maradtam, nem tudtam beszélni senkivel.

– Erre sok idő nem is nagyon lett volna…
– Valóban nem. Reggeltől estig dolgoztunk: fát vágtunk az erdőben, vagy követ fejtettünk, jeget törtünk. Egy ruhánk volt, ami folyton ránk fagyott, enni pedig csak reggel és este adtak.

– Mit kaptak?
– Egy napra egy főnek 60 dkg kenyeret osztottak ki, pár deka szárított halat, meg egy kis cukrot. Olyan éhesek voltunk mindig, hogy amint reggel megkaptuk, meg is ettük rögtön. Utána már csak este jutott valami zöld lé, leves gyanánt, esetleg zab vagy köles. Tányér nem volt, a katonák által eldobott konzervdobozokból ettünk. A kemény fizikai munka és a kevés élelem miatt sokan megbetegedtek, legyengültek, meghaltak. Én 30 kiló sem voltam.

– Mi tartotta mégis életben?
– Magam sem tudom. Minden­nap imádkoztam, és arra gondoltam, egyszer talán még hazajutok. Sokszor olyan honvágyam volt, hogy csak bámultam a levegőbe, azt sem tudtam, mi történik körülöttem. És néha sült szalonna illatát éreztem ilyenkor…

Filmet készítettek az életéről

Hartmann Klára 1930-ban született Miskolcon. Onnan Göncre került, majd Ukrajnába, aztán Szibériába, végül Kazahsztánba vitték. Majdnem kilenc évig raboskodott az orosz munkatáborokban. Amikor 1953-ban hazaengedték, Magyarország hónapokig nem fogadta őt, 30 női és 1500 férfi sorstársával együtt. Első férjével ez idő alatt ismerkedett meg Kijevben, akivel aztán Harkányban telepedtek le. Munkája miatt (ápolónő volt egy intézetben) később Gödrére költözött, ahol válása, majd első férje halála után újra megházasodott. Egy fia és két unokája van. Megpróbáltatásait a Magyar nők a Gulagon című filmben is bemutatták.