A nagyszínházi Eldorádó

Az arany árát az Eldorádó című 1989-es filmjéből írta át színpadra Bereményi Géza. A nyáron ugyan már ment néhányszor az előadás a szabadtéri színpadon, de az rögtön leszögezhető, hogy sokkal inkább a kőszínházban van a helye, mint a könnyed szórakoztatásra összpontosító nyári programban. Ez ugyanis véresen komoly színmű az élet értelméről, egy igen aktuális látószögből: a pénz erejét, hatalmát taglalva. Ezúttal is Bereményi Géza a rendező, aki a filmbeli (II. világháború – 1956. közötti) időszakból időtlenné emelte a történetet.

Az ész ereje a pénz, s olyan időket élünk, amikor nem az érték a fontos, hanem az ár – fogalmazza meg alaptézisét a főszereplő Monori Sándor (Balikó Tamás alakítja), az ízig-vérig kereskedő, aki a piac királya, és arannyal vásárol életet, halált, meglátva minden pillanatban az üzletet. A film látványvilága ugyan a színpadon nem tud megvalósulni, de a történet sokkal feszesebb lett.

Az első felvonás például olyan elsöprő erejű, mint a egy westernmozié. Nem véletlen a westernpárhuzam, mert a deszkabódéban mint egy vadnyugati szalonban záporoznak a lövések. No, csak képletesen, ezeket a párbajokat a született kereskedő Sanyi bácsi szavakban vívja meg orosz katonákkal, ÁVÓ-sokkal, nepperekkel, stricikkel és csirkefogókkal, elvhű kommunistákkal, ahol mindig a pénz tesz pontot az ügyletek végére.

Olyan pókerjátszmák ezek, ahol a blöffnek kevés az esélye, sokkal inkább a váratlan húzások, a jellemek gyors kiismerése dönti el a csatát, s ebben a küzdelemben messze a legjobb és a leggyorsabb Sanyi bácsi. Közel egy órán át kapkodja az ember a fejét, sodró lendületű, ragyogó a játék, Balikó Tamás a hátán viszi a csapatot. Nincs üresjárat, a deszkabörtönben sokkal inkább rabok a csibészek, a hatalom folyamatosan változó emberei, mint az „oda bezárt” Monori. A második rész azután lassabb vizekre evez, továbbélési lehetőségeket keresve az efféle értékrendű embereknek. Monoriban azonban nem lehet ekkor sem csalódni, sorra megoldja mindenki földi létének egyenletét, eligazítja a személyes sorsokat, kit-kit érdemei szerint.

Ez a színjáték olyan, mint egy profi sakkmeccs, minden részlet a helyén van, semmit nem lehet felcserélni, miközben az ellentétek sorra kioltják benne egymást. Például a piackirály csatlósai közül az egyik hadirokkant, a másik háborús tömeggyilkos, a főszereplő barbár aranycentrikus világszemléletét pedig végig ott egyensúlyozza a látnoki képességekkel megáldott hitbuzgó feleség. A drámának keretet ad a nagyvilági Skultétival (Kovács Zsolt) a színdarab elején és végén zajló üzlet. Ez alapvető eltérés a filmtől, de más a végkifejlet is.

Ezúttal már nem 1956 véres eseményeibe torkollik a tragédia, ám ebben az értelmezésben is vérrel teszik újra értékessé a fedezeti funkcióját elvesztő aranyat, „minden dolgok Monori-féle irányítóját”. Balikónak a legapróbb részletekig kigondolt pénzcentrikus kereskedője a XXI. század vállalkozói világába emeli a történetet. Rásegítenek erre az olyan új színpadi elemek is, mint az életben maradásért mindenre képes Tulipán (Szegezdi Róbert) testőr-bérgyilkos figurája.

A piackirály, aki egyszer már átvágta a halált, amikor saját unokáját hozta vissza szinte a túlvilágról az aranya segítségével, a darab legvégén újra üzletel a kaszással, megvásárolja a saját pusztulását is. Kijelenthető, hogy az Eldorádó filmregényből a színpadon elbeszélő költemény lett, ugyanakkor Darvas Ferenc franciás kísérőzenéje egyáltalán nem emeli át napjainkba az előadást, talán hatásosabb lett volna meghagyni és felfrissíteni háttérmuzsikaként a magyaros örökzöldeket és nótákat.