Lüktető buli a Kossuth-téren

– Vegyünk játékot! – mondta egy elkeseredett óvodás az Irgalmasok utcáján.
– Nem veszünk, Pipi, hegyekben áll otthon a játék, és különben is, zenét hallgatni jöttünk – válaszolta a türelmes apa.
– De hát itt semmilyen zene nincs, a játék meg ott van – hangzott a fellebbezhetetlen válasz, s a négyéves ujj határozottan mutatott a játékboltra.

A játékok valóban ott voltak – és az is igaz, hogy tényleg nem volt a Kossuth téren. Bár úgy emlékeztünk a beharangozókból, hogy a program egész nap zajlik majd, péntek délután négykor csend volt a téren. A zenekarok pakoltak, táncosok melegítettek, de mindezt egy szó nélkül. Jobb híján rögtönzött kutatásokat végeztünk: kiderült például, hogy minden együttesben kell lennie legalább egy rasta fiúnak, valamint hogy aki táncos akar lenni, az kezdésként azonnal válasszon valami extrém frizurát. 

Később persze beindult az élet: az idén harmincötödik alkalommal megrendezett program, a Zene Világnapja estére már lüktető élettel telítette meg a Kossuth teret. Az ezen alkalomból fellépő magyarországi, határon túli, kisebbségi zenészeknek, és előadóművészeknek köszönhetően az est folyamán egy fokról fokra felépülő, zenés-táncos produkció részesei lehettünk. Úgy érzetük magunkat, mint egy fesztiválon, ahol egy jótékony tündér eltűntette a legidegesítőbb részt, a zenekari átállást. Sőt, nem csak az átállás miatt szünetek semmivé válásának örülhettünk: folyamatosan olyan élményeket kaptunk, amelyek valóban egyszerinek és megismételhetetlennek tűntek. Amikor például Nikola Parov egy dal erejéig átugrott a Balázs Elemér Group-ba, óhatatlanul is mosolyra húztuk a szánkat. De nem csak mi, hanem a teret addigra már betöltő tömeg minden tagja így tett. Szép volt a dal, lebegtek a gitárok, gyomorban szólt a basszus és a dob – minden és mindenki a helyén volt.