A baranyai kisvárosok jövőjét kutatja

– Hét éve országos válogatóról kerülnek be a magyar csapatba a legjobbak, akik a világverseny előtt mindig Pécsett edzőtáboroznak. Most érték el a legjobb eredményt, mi változott meg?

– Erre a versenyre ma már a világon mindenütt hatalmas a tülekedés. Japánba most 32 ország legjobbjai érkeztek, s megjegyezném, Szingapúrban külön állami földrajzi középiskola van, ahonnan hatalmas érdem erre a versenyre kikerülni. Az Egyesült Államokban százezer diák vetekszik az indulásért, az európai országokban is ezrek. Hogy ebben a felhajtásban mégis elöl végeztünk, az annak köszönhető, hogy idén már a vetélkedés nyelvén, angolul hirdettük meg itthon a válogatót. A felkészítésnél pedig nagy szerepet kapott a terepmunka, a tanultak gyakorlati alkalmazása, ami egyáltalán nem része a hazai oktatásnak.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Pirisi Gábor: a baranyai kisvárosok zsugorodó települések
[/caption]

– Városfejlődéssel foglalkozik mint kutató. Milyen volt Kyoto ebből a szemszögből?

– Kevésbé csillogó, mint amit vártam. Én mindenütt csúcstechnikára készültem, aztán földszintes házakkal találkoztam, az ősi kultúrára építkező ázsiai konzervativizmussal. És meghökkentő népsűrűséggel, meg az ehhez illeszkedő térhasználattal.

– Ugorjunk vissza Baranyába, ahol főként a kisvárosok jövőjével foglalkozik. Mit mutatnak itt az elemzései?

– Hogy egytől egyig zsugorodó települések, s csak azoknak van jövője, amelyek a környékükkel építő kapcsolatban állnak. Ahol pedig a térség is nehezen boldogul, például az Ormánság, Hegyhát, ott a városnak is alig van fennmaradási esélye.

Németes alapokkal

Pirisi Gábor 1978-ban született Szigetváron, hároméves kora óta Pécsett él. Német nemzetiségi tagozatra járt a Tiborc Utcai Általános Iskolába, majd a Babits Mihály Gimnáziumba. A Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar földrajz szakán szerzett diplomát 2002-ben. 2006-tól tanít a PTE Földrajzi Intézetében, 2009-ben doktorált, adjunktus. Nős, felesége Valéria, Eszter lányuk 4 éves.