2007.10.05. 12:41
A mi degenerációnk – Moveast, negyedik nap
Csütörtök este mutatták be a fesztivál második magyar versenyfilmjét, az Egyetleneim című alkotást. Nemes Gyula munkája annyira kultfilm akar lenni, hogy az már sokszor fárasztó, ám kétségtelenül elkapja egy generáció életérzését. Huszonpár éves kortól harmincpár éves korig erősen ajánlott, a többiek meg úgyse nagyon értik.
[caption id="" align="aligncenter" width="480"]
(fotó: egyetleneim.hu)
[/caption]
Adott egy szerencsétlen lúzer, aki a lehető leghülyébb és egyben a nézők számára a legkomikusabb módokon próbál nőt szerezni, de az Istennek nem jön össze neki, naná. Adott ugyanaz a szerencsétlen lúzer, akinek ez aztán mégiscsak összejön, ám sok köszönet nincs benne.
Ezzel le is írtuk az Egyetleneim cselekményét, és az is kiderült, hogy hasonlóan Bogdán Árpád Boldog új életéhez itt sem a forgatóköny rafináltsága a film legfőbb erénye. Ez persze nem is volt cél: az Egyetleneim igazi nemzedéki film, ami egy életérzést és szubkultúrát kíván megragadni, többnyire sikerrel.
Ebből a szempontból a minimáltörténet hátterét adó közeg és a film képi megvalósítása jóval fontosabb, mint az amúgy sem túlságosan kidolgozott sztori: ismerős helyek, ismerős arcok, ismerős zenék bukkannak elő újra és újra.
[caption id="" align="aligncenter" width="480"]
(fotó: egyetleneim.hu)
[/caption]
Kiemelt helyszín a Sziget, ami egyébként érdekes időhurkot hoz létre a filmben: az itteni jeleneteket több éve forgatták, így az egykori Diáksziget az örök Pepsi Sziget létben leledzik. Feltűnik egy Kispál koncert is a kultikus pesti szórakozóhelyek mellett, és persze a felcsendülő dallamok, pontosabban ritmusok is ismerősek lehetnek.
A történet természetesen nonlineáris, ahogy az egy Garaczi munkához illik (bár ami azt illeti, egy másik az ő szövegén alapuló produktum, a Plazma színházi előadása sokkal jobban tetszett), az idősíkok vadul keverednek, és a nézők sokkolása érdekében „normális” beállítást se nagyon lehet látni: a klipszerűen vágott jelenetek, a rángatódzó kézikamerás felvételek garantáltan tengeribetegséget okoznak a kevésbé felkészültek körében.
Az Egyetleneim kiválóan mondja vissza a leckét, valóban a ma mozija – pontosabban mára már a félmúlté. Egy ilyen vállalkozásnak persze veszélyei is vannak, például pár év alatt teljesen elavulhat. Jól példázza ezt Bret Easton Ellis regénye, a Vonzás szabályai, ahol az alapvető téma szintén a fiatalok emberi kapcsolatainak kiüresedése, a szerelemre/érzelemre képtelenség, csak éppen a történet jó 20 évvel korábban egy amerikai egyetemen játszódik, teljesen más szubkulturális közegben; nem véletlen, hogy Roger Avary kitűnő filmadaptációja teljesen lecserélte ezt a hátteret.
A Vonzás szabályai ma elsősorban a nyolcvanas évek ifjúsági szubkultúráinak megörökítőjeként olvasható, és nagy valószínűséggel ez lesz a már most elavulni kezdő Egyetleneim sorsa is, amelynek képeire, zenéire, alakjaira a mai nézők ráismernek, ám nem kell sok idő ahhoz, hogy ez már ne legyen így.
[caption id="" align="aligncenter" width="480"]
(fotó: egyetleneim.hu)
[/caption]
Szerencsére vannak olyan elemei is Nemes filmjének, amiknek hosszabb a szavatossága. A főszereplő elbaltázott szerelmi kalandjai kitűnő helyzetkomikumot nyújtanak, és ez a meggyőző színészi játéknak köszönhetően át is jön. A szereplők természetesen többnyire fiatal színészek, ám figyelmet érdemel Sztankay Istán vendégszereplése a taxisofőr szerepében, aki majdnem olyan jó, mint az Overnightban Mucsi Zoltán hasonló szerepben; úgy látszik, mostanság a taxisok idejét éljük a magyar filmművészetben.
Az Egyetleneim jóval kevésbé invenciózus alkotás, mint a másik magyar versenyfilm, a Boldog új élet. Cserébe jóval könnyebben fogyasztható és a gyomrunkat sem viseli meg annyira.
