Egy lassan pergő bohózat, százesztendős poénokkal

Ha szórakoztató népszínházat akarunk – mint ahogy azt felsőbb szinten korábban elvárásként megfogalmazták a vidéki teátrumok felé –, akkor keresni sem lehet jobb művet mint Molnár Ferenc legtöbbet játszott bohózatát, A doktor úr címűt, gondoltam, mielőtt a legutóbbi pénteken az új pécsi színházi bemutatóra indultam. Ehhez képest amit láttam, az bohózatnak kicsit unalmas volt, színdarabnak pedig kevés.

Az első felvonásban egy aprócska kacaj sem csendült fel a nézőtéren. Aztán a második részben kaptunk végre egy helyzetkomikumokra épülő jelenetsort, de jellemrajzokat, és emlékezetes élményt sajnos nem. Ilyen idejét múltnak még soha nem éreztem Molnár Ferencet, olyan volt, mintha egy száz évvel ezelőtti gyengécske kabaréban ücsörögnénk.

Megjegyzem, nem a színészek tehetnek róla, hogy ilyen unottra sikerült a premier, Lipics Zsolt viszszafogott játéka, Rázga Miklós karikatúra jellegű alakítása sokat javított az összképen. Öszszességében egyszer megnézhető az előadás, de aztán gyorsan el lehet felejteni.