„Pécs a választott városom”

Bertók Lászlót ünneplik az országban mindenütt, a 80 éves Kossuth-díjas költőnket, aki 50 éve él Pécsett. A Szélkiáltó együttes lemezt készített megzenésített verseiből, a költőtársak Parti Nagy Lajossal az élen új költeményeket írtak a tiszteletére. Mi pedig arra kértük, mesélje el, miként jutott el a kis somogyi szülőfalujából a közel harminc verseskötetig.

A pécsi, belvárosi lakásban egy jókora könyvespolc mellé telepedünk le, ami nem meglepő egy koszorús költő esetében. Az már sokkal inkább, hogy a falon fölöttünk egy karikás ostor látható.

– A vései pásztortól, Pintér Pali bátyámtól kaptam ajándékba, és mindig emlékeztet a szülőföldemre – ad magyarázatot Bertók László.

– Mikor írta az első versét?
– A Somogy megyei Vésén születtem, nőttem fel, és 11 esztendős voltam, amikor két évvel idősebb barátom, Németh  Lajos írt egy verset a kertjükben folydogáló patakról. Én is megpróbáltam, s mivelhogy szinte mindig azt írom, amit élek, első művem így kezdődött: „Iskolába járok, mert még gyermek vagyok, / nem tudok még annyit, mint a felnőtt nagyok.” Lajos aztán többet soha nem verselt, én viszont folytattam. Mikor a tanítónk megtudta, előfordult, hogy versben íratott velem dolgozatot. Egyszer azt a feladatot kaptam, hogy Baudelaire Tóparti könyörgés című, szomorkás hangulatú költeményét formáljam át vidám verssé. Jó tanuló voltam, a csurgói gimnáziumba írattak a szüleim. Ott aztán, egymást ösztönözve, többen is verselgettünk.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] „Pécs elég kicsi ahhoz, hogy még élni lehessen benne, és elég nagy ahhoz, hogy elbújhass benne.”
[/caption]

– Hogyan lett híre annak, hogy költő?
– A gimiben az 1950-es évek legelején, a legvadabb Rákosi-időszakban tilos volt önképző köröket, szakköröket alakítani. Mi 1952-ben mégis létrehoztuk az Arany János Irodalmi Kört. Egy írógéppel sokszorosított folyóiratot is „kiadtunk” Vadvirágok címmel. Három számot ért meg. Aztán mégiscsak létrejött a tanári felügyelettel működő szakkör, a Csokonai Kör Irodalmi. Csokonai egykor iskolánk tanára volt, és 1953-ban, születése 180. évfordulóján nagy ünneplést rendeztek. Irodalmi körünkben is állandó téma lett, beszéltünk, verset írtunk róla. Én például Csokonai él címmel a költő A Reményhez című művének a formájában írtam verset. A tanárunk a hat köri tag két-két költeményét elküldte Pécsre az újraindult Dunántúl című folyóiratnak, ahol aztán az én két versem 1953-ban meg is jelent. Ez volt a debütálásom nyomtatásban.

– Mikor tudatosult mindez a falujában?
– Amikor az ÁVH 1955-ben elvitt néhány versemért, és nyolc hónapra ítéltek, mint költőt, izgatásért. Utána pedig, 1956-ban behívtak munkaszolgálatos katonának. Kővágószőlősön az uránbányánál dolgoztam a forradalom kitöréséig, mint „dombelhárító” vagy „rohamtalicskás”.

– Hogy születtek az „izgató” versei?
– Jelesre érettségiztem, de „helyhiány miatt” nem vettek fel az ELTE magyar–könyvtáros szakára, majd az egri főiskolára sem. A szüleim gazdaságában, Vésén dolgoztam, ahol aztán a padláslesöprés is utolérte a családunkat. Elkeseredésemben több versben is megfogalmaztam sérelmeimet. Aztán 1955 januárjában megalakítottuk Nagyatádon az Ady Endre Irodalmi Kört, ahol kifejtettük egymásnak a véleményünket a rendszerről, s valaki lehallgatott bennünket.

– Kik hatottak igazán Bertók Lászlóra?
– A középiskolában leginkább Ady, azt követően pedig József Attila.

– Közel negyven könyve jelent meg, döntően verseskötetek, prózai mű viszont csak két esszégyűjtemény és egy önéletrajzi dokumentumokból álló beszámoló.
– Novellát, regényt nem írtam soha, nem is akartam. De írtam egy életrajzot 1973-ban Csokonairól, egyet meg 1978-ban Vörösmartyról az ifjúságnak, az Így élt sorozatban.

– Pécsről A város neve címmel jelent meg válogatott versgyűjteménye. Hogy jellemezné a baranyai megyeszékhellyel a viszonyát?
– Az említett könyvnek van egy ikertestvére is, a Hazulról haza. Abból kiderül, hogy az „első haza” az Belső-Somogy: Vése, Szőkedencs, Csurgó, Nagyatád, ahol nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben. A „másik hazám” pedig Pécs, ahol már ötven éve élek, és ahol több mint hatvan esztendeje az első versem megjelent nyomtatásban.

Pécs köztudottan befogadó város, ahol nemcsak városi ember lettem, s díszpolgárrá választottak, hanem ahol azt csinálhatom, amit szeretek. Pécs, a választott városom, ahogy egyik versemben neveztem, elég kicsi ahhoz, hogy még élni lehessen benne, és elég nagy ahhoz, hogy elbújhass benne. A költészethez ugyanis csend és magány kell, kellene.

– Akkor is költő lett volna, ha nincs a meghurcoltatás?
–  Szerintem igaz a latin mondás: poeta non fit, sed nascitur, miszerint a költő nem lesz, hanem annak születik. Persze egy kicsit eszelősnek kell lenni hozzá, amit néha nehezen visel el a környezet, de ez az életem. Azt pedig, hogy hosszabb vagy rövidebb versek következnek-e, nem tudom, de talán lesznek még újabbak...

Játék a formával: szonettkék, háromkák, hosszúkák, pillanatkák és firkák

A sajátos versformákra ötvenéves korom után találtam rá – mondja Bertók László. – 1965-ben költöztünk Pécsre a feleségemmel, s én, a népi sarjadék, itt egy jobbára urbánus körbe csöppentem. A legfőbb mester Csorba Győző volt, de visszajárt ide Weöres Sándor, s egyre fontosabb lett számomra Pilinszky János, Vas István és Nemes Nagy Ágnes költészete. A Jelenkor igazi irodalmi műhely volt, itt rengeteget tanultam, és egyre komolyabban vettem, amit csinálok. 1986-ban kezdtem el írni a nyolcszótagos, kétrímes, „hiányos” szonettjeimet, a szonettkéket, s kilenc évig mást nem írtam. 243 van belőlük a Három az ötödiken című, 1995-ben megjelent könyvemben. Aztán 1999-ben, amikor a teljes napfogyatkozást néztük a donátusi kertünkben, dobbant belém a japán haiku, amit három évig írtam, s a rímei és magyar s európai szellemisége miatt háromkáknak neveztem el. Belőlük is 243 született. Közben és utánuk, keresgélve a szavak egyre inkább elvesző eredeti jelentését, 30-40 soros szabadverseket, hosszúkákat írtam. Őket a háromszor négysoros pillanatkák követték. Most pedig az utóbbi három évben írt kétsoros firkák lettek kötetté.