halálos kegyetlenség

2017.08.23. 12:43

Elképesztő gyerekgyilkosságok Romániában

Embertelen bánásmód és 771 gyerek halála miatt tett feljelentést a főügyészségen a romániai kommunizmus bűneit vizsgáló intézet (IICCMER).

A szervezet a Bihar megyei Csegődön (románul Cighid), a Neamt megyei Păstrăveniben és a Máramaros megyei Máramarosszigeten (Sighetu Marmaţiei) árvaházba dugott, menthetetlennek titulált fogyatékos gyermekek sorsát vizsgálta. Ekkor derült ki, hogy csak ebben a három intézményben több százan vesztek oda. A kommunista diktatúra idején 26 hasonló árvaház működött Romániában – emlékeztet a Vasárnap Reggel friss számában megjelent anyag.

Árvaház

Az államosított Tisza-kastélyban működő, 150 férőhelyes csegődi intézetbe Bihar megyéből, illetve Szatmárnémetiből, Kolozsvárról, Vajdahunyadról és Aradról kerültek be gyerekek. Alig két és fél év alatt – 1987 októbere és 1990 márciusa között – 138-an haltak meg közülük, legtöbben 3–5 évesek voltak. Păstrăveniben 1966 októberétől 1990 áprilisáig 394 gyerek vesztette életét. A nyilvántartás alapján Máramarosszigeten 1973. januárjától 1991 végéig 738 gyermeket helyeztek el, közülük 249 meghalt, azaz harmaduk nem élte túl az árvaházat. A kicsik Máramaros, illetve Szilágy, Szatmár és Kolozs megyéből kerültek a máramarosszigeti árvaházba. Egyikük Izidor Ruckel volt.

Mi az az IICCMER?

A kommunista bűnöket vizsgáló romániai szervezet (IICCMER) joszabályi felhatalmazás alapján tudományos kutatást végezhet annak érdekében, hogy felderítse a kommunista éra idején elkövetett bűncselekményeket, visszaéléseket és a megfelelő hatóságoknak jelezze vizsgálatai eredményét.

A kommunista bűnöket vizsgáló szervezet 1966-tól eredezteti az eseményeket, ez volt az az év, amikor Románia belekezdett minden idők egyik legerőszakosabb és legkegyetlenebb népességnövelő politikájába. A terhesség elleni védekezést szinte lehetetlenné tette, a terhességmegszakítást végzetes bűnnek tekintette és súlyos börtönnel sújtotta. Nem csoda, hogy szinte hullottak a fiatal nők, drasztikusan megnőtt a gyermekhalálozások száma és többszörösére ugrott a súlyos örökölt vagy születési rendellenességekkel, fizikai és pszichés betegségekkel világra jött babák száma.

Menthetők és menthetetlenek

Beteg, fogyatékos és elhagyott gyermekek tízezrei töltötték meg az árvaházakat. A román állam három kategóriába osztotta a gondozására szoruló gyermekeket: menthetők, részben menthetők és menthetetlenek. A besorolás fő szempontja az volt, hogy lehet-e majd termelőmunkára használni őket, azaz megéri-e költeni rájuk, és mennyit. A szülők nélküli, fogyatékos vagy beteg gyerekek ellátásáról nem szólt jogszabály, és nem szerepelt tételként a szociális büdzsé kiadás rovatában sem. A kommunista ideológiában csak az egészséges embereknek volt helye, a selejtes gyerekekre nem volt szükség. Rájuk az állam nem kívánt költeni, így tudomást sem vett a létezésükről. Elrejtette őket, s amint lehetett, megszabadult tőlük.

A gyerekek otthonokba való elosztása automatikusan, futószalagon folyt, igen gyakran egészségeseket vagy gyógyítható állapotban lévőket dugtak az elfekvőkbe. Így egyszerűbb volt. Főképp az árvákra vagy nagyon szegényekre várt ez a sors, hiszen nem volt család vagy szülő, aki belepótolt volna az ellátásukba. A menthetetlennek címkézett gyerekeket hermetikusan elzárták a külvilágtól, és az ilyen intézményeknek még a környékéről is elkergették a kíváncsiskodókat. Hiszen a szocializmus fellegvárában nem léteztek sem árvák, sem betegek, sem fogyatékosok.

771 áldozat

  • Csegőd (románul Cighid), Bihar megye 138 gyerek Păstrăveni, Neamt megye – 394 gyerek Máramarossziget (Sighetu Marmaţiei) Máramaros megye – 239 gyerek

Rendszerré duzzasztott kegyetlenség

A kommunizmus bűneit vizsgáló szervezet által összegyűjtött vallomásokból kiderül, hogy az árvaházi gyermekek kevés és pocsék minőségű ételt kaptak, gondozóik a higiéniát hírből sem ismerték, orvos nem vizsgálta őket, saját ruhájuk nem volt. Hideg és nyirkos épületekben tartották őket, a kapun nem léphettek ki. A vizsgált időszakban keletkezett halotti bizonyítványok szerint a leggyakoribb halálokok a következők voltak: tüdőgyulladás, fej- és agysérülés, bélgyulladás, epilepszia, továbbá alultápláltság, gyenge­elméjűség, veleszületett rendellenesség és mérgezés. A fellelt dokumentumok alapján igazságügyi orvosok arra következtettek, hogy sok gyerek könnyen megelőzhető, korán diagnosztizálható és gyógyítható betegségben vesztette életét, vagy a romániai intézetekben rendszerré duzzasztott embertelen bánásmód következtében halt meg.

A Der Spiegel 1990 márciusában, azaz közel másfél évvel a romániai forradalom után Csegődön járt. Azt írta:

„Fellapozzuk az iratokat, és kiderül, hogy itt nem csak vízfejűség, szívbetegség vagy epilepsziás roham miatt haltak meg gyerekek. Hanem azért is, mert senki nem gondozta őket. Belehaltak egy elhanyagolt sebbe, mert vérmérgezést kaptak, vagy belefulladtak a hányásukba. A vérhas gyakori halálok volt, a tüdőgyulladás pedig főként télen vitte el őket.”

A Der Spiegelnek nyilatkozó C. A. doktornő szerint a csegődi árvaházban heteken keresztül nem gyújtottak be a kályhákba, és a tüdőgyulladás sokszor valójában azt jelentette, hogy a gyerekek megfagytak.

Izidornak arca lesz

A romániai forradalom után aztán résnyire tárultak az addig zárt kapuk, s a világ megismerhette a romániai árvaházak valóságát. Az ABC News 20/20 több intézményben is forgatott, s az egyik dokumentum­filmben rövid időre feltűnt az akkor tízéves Izidor is. Félmeztelen, kopaszra nyírt, maszatos társai között egy ketrec rácsaihoz nyomta az arcát és úgy kiabált a filmeseknek:

„Vigyetek magatokkal Amerikába!”

(Az árvaházban akkoriban nézhették a Dallast, a ranchot, a nagy autókkal járó, szépen öltözött, jókedvű embereket. Az a hely volt a mennyország, mindannyian oda vágytak – mesélte később Izidor.)

Élete azon múlott, hogy néhány pillanatra feltűnt a filmben. Kitűnt az arctalan, névtelen, sovány, tetves és beteg gyermekek tömegéből, lett arca.

A San Diegó-i házaspárhoz, Danny és Marlys Ruckelhez eljutott a barna hajú, barna szemű kisfiú híre. Anyukája, Marlys később azt mesélte, elég volt Romániában meglátnia a gyermeket, máris tudta, ő az, akit eddig keresett.

Izidor így emlékszik erre az időszakra:

„Egy amerikai család hallott rólam, és eljöttek értem Máramarosszigetre, de az árvaház igazgatója nem akart elengedni velük, mert féltett, tartott attól, hogy esetleg koldulásra vagy még rosszabbra kényszerítenek majd. Másodszor az apám egyedül látogatott meg, ruhát hozott ajándékba. Akkor, tízéves koromban volt először rajtam igazi férfiöltözék.”

Az igazgató akkor azt mondta, jöjjenek együtt a feleségével, és elkészítik az örökbefogadási iratokat. Izidor végül 1991 októberében került új családjához Amerikába. Szülei három saját gyerekével és egy szintén romániai intézetből örökbe fogadott lánnyal együtt nőtt fel.

Az újonnan megszerzett mennyország azonban túl sok volt neki. Váratlanul csöppent abba a világba, amelyről társai­hoz hasonlóan, ő is álmodott, s kapta meg mindazt, amire gyermeki lelkével vágyott. Hirtelen lett anyja, apja, testvérei, kapott gondoskodást, tiszta ruhát, finom ételt, simogatást. Olyan emberek vették körül, akik szerették, akiknek fontos volt. Soha korábban nem tapasztalt ilyet, nem tudott mit kezdeni vele.

Orvoshoz is elvitték, és néhány vizsgálat után kiderült, hogy titokzatos betegsége valójában gyermekparalízis. Több operációval megmentették a lábát, azóta protézissel jár.

Első lépések a paradicsomban

Éveken át képtelen volt átadni magát új életének. Visszavágyott az árvaházba, mert azt ismerte meg otthonaként. Izidor azt mesélte, az Isten és szülei feltétlen szeretete segítette abban, hogy túllépjen a traumán és képes legyen önálló, tartalmas életet élni.

„Az árvaházban átéltekért már rég megbocsátottam, hiszen erős keresztény hitben nőttem fel. Amerikába kerülésem után két évig nagyon dühös voltam, és nagyon haragudtam a vér szerinti anyámra és az egész világra. Aztán az anyukám egyszer azt mondta: »Nem tudhatod, mi történt, és nem tudhatod, miért kellett az árvaházban hagyniuk. Nem tudták, mi vár rád, hihették azt is, hogy jó dolgod lesz ott.« Aztán azt is mondta, ha azt akarom, hogy az Úr megbocsásson nekik, akkor nekem is meg kell bocsátanom. Attól kezdve elmúlt a dühöm, már senkire nem haragudtam a múltból”

– mesélt lapunknak saját magával vívott csatájáról a most 37 esztendős Izidor.

Már hosszú ideje Amerikában élt, amikor 21 évesen úgy érezte, felkészült arra, hogy szembenézzen a múltjával, megkeresse és megkérdezze vér szerinti szüleit, miért nem kellett nekik, és megmutassa, mégis önálló ember lett belőle.

Egy amerikai tévé, az ABC News 20/20 segített megtalálni őket Romániá­ban – mesélte Izidor. Addig szégyellte, hogy ilyen kacska, beteg a lába, és megkönnyebbült, amikor a biológiai anyjától megtudta, hogy egészségesen született, és fogyatékosságát féléves korában egy ismeretlen és nagyon súlyos betegség okozta. Az asszony elmondása szerint hosszas kórházi kezelés után a lábai elgörbültek. Szülei a kórházban hagyták a gyereket és sosem mentek érte. Izidor hároméves volt, amikor a „menthetetlen árvák” máramarosszigeti intézetébe került.

Amerikából érkezett ember

Jóformán létre sem jött, már­is megszakadt az Izidor és a szülőanyja közti kapcsolat. Jó ideje nem beszélnek egymással. A fiatal férfi azt mesélte, találkozásukkor az anyját mindig csak az érdekelte, hogy pénzt kapjon tőle, és minél többet. Vér szerinti családjából mostanra már senkivel sem találkozik, annyit tud róluk, hogy valamelyik testvére segített házat venni az anyjának.

Árvák védelmében

Izidor minden alkalmat megragad, hogy az állami nevelésben felnövő gyermekek nehézségeiről beszéljen. A romániai és a nemzetközi örökbefogadásokról szóló Given Our Chance című, Alex Kinggel készített dokumentumfilm a Worldfest-Houston nemzetközi filmfesztiválon Platinum Remi-díjat, a My Hero nemzetközi fesztiválon pedig My Hero-díjat kapott.

A romániai utazás némely sebet begyógyított, némelyeket feltépett, mindenesetre megadta a lökést Izidornak, hogy újra meg újra átgondolja, majd megírja mindazt, ami a romániai árvaházban történt vele. Az Abandoned for life (Életfogytig elhagyatva) című, egyelőre csak angol nyelven kiadott könyve 2001-ben jelent meg.

„Romániai testvéreim 2001-ben megbélyegeztek, bolondnak mondtak, mert könyvet írok. Később csak 13 darabot vittem belőle magammal, azoknak az intézeti tanítónőknek, gondozóknak, akik rendesen viselkedtek velem. Volt köztük egy tanítónő, akit úgy szerettem, ahogy az anyámat szerethettem volna. Visszatértemkor megkerestem, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, a lánya jó barátom lett.”

Az egyik fiú nagyon beteg volt – mesélte Izidor. Az egyik nővér felkutatta a szüleit, hogy elmondja nekik, nagy a baj, a gyerek szenved, és mindennél jobban vágyik utánuk. De hiába. Egyik szülője sem látogatta meg, hagyták egyedül meghalni a fiút.

„Már nem haragszom, dehogy haragszom azokra, akik bántottak minket, de nem akarok barátkozni velük. Az árvaházért, az ott átéltekért már megbocsátottam nekik. Minden úgy volt jól, ahogy volt – folytatja mély sóhaj után. – Az árvaházban megtanultam, miként legyek önálló, most a hegyekben is megállok a saját lábamon. Sok volt intézetisnek azonban ez nem sikerül, mert nem találja helyét a kinti világban.”

Külföldre nem adnak gyereket

Románia 2001-ben leállította a külföldi örökbefogadásokat, a legsérülékenyebb, legnagyobb bajban lévő gyermekek pedig továbbra is az árvaházak foglyai maradtak. Több régi, mostanra már felnőtt társának megszűnt a jogosultsága a szociális segélyre, és kidobták őket az árvaházból, ahol addig szinte foglyokként tartották őket. Némelyek most az utcán, koldulásból élnek, a szerencsésebbek bejutottak valamelyik idősek otthonába. Izidor azt mondja, ha az utcán felsőtestét himbáló szerencsétlent látunk, biztosak lehetünk benne, hogy korábban intézetben élt.

Gyermekkísérlet – az intézményben élők minden szempontból lemaradtak

Charles A. Nelson pszichológus, neurológus, kutató, a Harvard Egyetem és a bostoni gyermekkórház munkatársa a román gyermekvédelmi államtitkár kérésére utazott Romániába 1999-ben. Első benyomásairól így mesélt a Die Zeitnek: – Szemben találtam magam Nicolae Ceauşescu népességnövelő őrületével, amely százezer gyereket juttatott árva­házba. Annak idején az örökbefogadás szokatlannak számított, hiszen a hivatalos politika azt harsogta: az állam jobb körülményeket biztosít a gyerekeknek, mint az örökbe fogadó mostohák. „Emlékszem egy 12 éves kislányra, aki bepisilt és órákon keresztül zokogott. Mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem a gondozót, miért sír a gyerek. Lakonikusan válaszolta: az anyja aznap reggel vitte be és hagyta az árvaházban. Láttam gyerekeket labdányira dagadt fejjel, mert nem kezelték a betegségüket, és láttam egy hétéves kislányt, aki alig kétévesnek nézett ki” – mesélte. Mindez 1999-ben, tehát bő tíz évvel Ceauşescu bukása után történt. Nelson professzor és munkatársai Bukarestben létrehozták a korai beavatkozási programot. Azt kutatták, milyen hatással van az intézmény – ez esetben a romániai árvaház – a gyerekek agyának működésére és viselkedésére. Visszafordíthatók-e a változások, folyamatok, ha a gyermek az árvaházól nevelőszülőkhöz kerül? Nelsonék 136, hat és 31 hónap közötti életkorú árvaházi gyereket vizsgáltak. Két csoportra osztották őket: 56 gyerek maradt az intézetben, 80 nevelőszülőkhöz került, akik szoros figyelmet és támogatást kaptak. Már az elején kiderült, hogy az intézményben élő gyermekek mindegyike viselkedészavaros, intelligenciája alacsony, agyának aktivitása látható módon csökkent. Azok a gyerekek azonban, akik kétéves koruk előtt nevelőszülőkhöz kerültek, visszaszerezték az intézményi körülmények között elveszített készségeiket. A kutatásból kiderült:
  • Az intézményben élő gyerekek testi fejlődése elmaradt, noha elegendő élelmet kaptak.
  • Beszédkészségük egyetlen esetben sem érte el a normális szintet.
  • Amint nevelőszülőkhöz kerültek, a gyerekek elkezdték behozni fizikai és pszichés lemaradásukat.
  • Az árvaházi gyerekek átlag IQ-ja 73, azaz súrolja az értelmi fogyatékosság szintjét. A szülőkkel élő gyerekek átlag IQ-ja 103 volt.
  • Nevelőszülőkhöz kerülésük után 10 ponttal nőtt a gyermekek IQ-ja.
  • Az ajtón csengető idegent egy szóra követte az intézményben élők 55 százaléka. A családnál nevelkedők esetében ez az arány 25 százalékos volt.

Izidor szerint sokan szeretnék megváltoztatni a romá­niai örökbefogadási rendszert, de a kormányt sem az árvák, sem a fogyatékosok nem érdeklik. Csak a látszatot akarja fenntartani.

Rengetegen vennének magukhoz gyereket, románok és külföldiek is, de a román kormány nem adja őket, és ezzel elveszi a lehetőséget tőlük, hogy valaha családjuk legyen. Romániában sokan dolgoznak azért, hogy ne történjen meg újra az, ami Ceauşescu idejében, hogy a fogyatékos, árva gyerekek halálra ítélve élnek az intézményekben – mondta. Izidor alaposan megtanulta: árvának lenni azt jelenti, hogy a gyereknek sem anyja, sem apja nincs, mert mindkettő elhagyta. Ha pedig bezárták egy intézménybe, senki nem jön hozzá, és senki nem kíváncsi rá.

Saját házikó Szászivánfalván

Izidor néhány hónapja Romániában tartózkodik, és jól érzi magát. Tolmácsol, ügyet intéz, segít, önkénteskedik. Egykori árvaházi gyerekeknek segít felkutatni biológiai szüleiket, és ha lehet, összehozni őket. Hogy ők is megtudhassák, szüleik miért döntöttek úgy annak idején.

Izidor azt mondja, mostanra azt is megtanulta, hogyan gondolkoznak a gyermeküket elhagyó szülők. Szeben megyében, a románok, szászok, magyarok és cigányok lakta Szászivánfalván (Ighişu Nou) él, az erdélyi HIV-fertőzött gyerekeket, fiatalokat és azok családjait 16 esztendeje támogató Love Right Románia szervezetnek is dolgozik. A falu egyik kibővített házában most nyolc fogyatékos felnőttnek, egykori árvaházi gyereknek nyújtanak otthont, ellátják, segítik, kísérik, és ha lehet, fejlesztik őket. Többen is gondoskodnak róluk, Izidor az egyik mentoruk.

Azt mondja, első látásra beleszeretett Szászivánfalvába, azt tervezi, jövő áprilisban hazatér Amerikába, hogy pénzt gyűjtsön és megvásárolhassa az egyik házikót magának.

Sokan ismerik, tudják, mivel foglalkozik, és nemcsak a falujában, de a környéken is gyakran megszólítják mondván:

„Nagyon szegények vagyunk és nagyon nehéz az életünk, de a gyerekről sosem mondanánk le.”

Sokan csodálkoznak rajta, hogyhogy Izidor nem haragszik Romániára. Ő erre azt mondja: nem Románia, hanem gonosz emberek tettek rosszat vele.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában