„A lehetőség adott a felfedezésekhez”

– Hogy a kutatás nem feltétlenül függ attól, hogy hol végzi azt az ember, azt éppen az ön példája is bizonyítja, hiszen alig egy éve tért vissza Pécsre Új-Zélandról.
– Pécsett még a POTE-n szereztem meg az orvosi diplomámat, sőt, egészen konkrétan ebben az intézetben voltam TDK-s. Ezt követően a PhD-mat a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben, Budapesten és Hollandiában, a groningeni egyetemen csináltam, majd egy Marie Curie ösztöndíjnak köszönhetően két évet Cambridge-ben, Angliában töltöttem, és ott végeztem posztdoktoriális kutatásaimat, ahonnan 2003-ban tértem vissza Magyarországra. 2007-ben hívott az új-zélandi Otago Egyetem, ott kollégáimmal egy új kutatócentrumot alakítottunk ki, a Centre for Neuroendocrinologyt, amely mára a világ legnagyobb neuroendokrin kutatócentrumává vált. Hét évet dolgoztam ott kutatásvezetőként és egyetemi tanárként, 2013-ban jöttem vissza Pécsre.

– Indokolt a kérdés: miért?
– Részint családi okokat említhetek: a feleségemmel azt szerettük volna, ha a gyerekeink magyar iskolába járnak. Részint viszont nagyon komoly szakmai kihívásnak tartottam és tartom a mai napig, hogy itt gyakorlatilag a nulláról kell felépíteni valamit.

– Nem volt már semmi kihívás ott?
– Ezt azért nem mondanám, de úgy gondoltam, hogy Pécsen, ahol az idegtudomány nagy múlttal rendelkezik, valami újat és működőképeset kialakítani az agykutatásban, az egy nagyon komoly lehetőség egy tudománnyal foglalkozó embernek. Az az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy rengeteg támogatás kapunk az egyetemtől, anyagilag, erkölcsileg és barátilag is, úgyhogy erre lehet építeni, ebből ki lehet indulni. Ez egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy az itt lévő kollégák és csoportba hazatérő kutatók segítségével fel tudjuk építeni a neurendokrinológiai kutatásokban a világon egyedülálló műszerparkunkat és kutatási stratégiánkat.

– Gondolom, azért az is jól jött, hogy időközben elindult a Nemzeti Agykutatási Program, amelynek egyrészt deklarált célja, hogy hangsúlyosan támogassa az ilyen jellegű kutatásokat, másrészt ehhez kellő forrást is biztosít.
– Persze, ez így van. A finanszírozásban van összevetési alapon, hiszen több helyen is megfordultam a világban kutatóként és kutatásvezetőként is. Bátran mondhatom: Pécsett adott a lehetőség a felfedezésekhez. Sőt, ha úgy tetszik, itt adott igazán: nagyon ritka ugyanis, hogy kormányzati szinten támogatnak egy kutatóprogramot.

– Vannak határidők a struktúrában? Például elő van írva, hogy mikorra kell valamilyen eredményt felmutatni?
– Egy kutatáshoz mindig sok idő kell, s a legnehezebb a végpontot kijelölni. Azt szokták mondani, hogy egy felfedező kutatás során az idő ötven százaléka játék, a másik ötven gyötrelem – én azt gondolom, inkább 10-90 az arány. Ráadásul a szerencse-faktortól sem tekinthetünk el, egy-egy felfedezésben ez is gyakorta közrejátszik. Összességében a legfontosabb az, hogy a kormányzat is komplexebben gondolkodik erről, de érthető módon eredményeket várnak tőlünk a Nemzeti Agykutatási Programban.

– A kutatók a legtöbbször közösségben dolgoznak. Pécsett is?
– Természetesen, hiszen így a leghatékonyabb a munka, és a jó szakmai és baráti közösség rendkívül fontos. Ezért mi itt Pécsett kollégáimmal és barátaimmal 2013-ban egy olyan szakmai közösséget hoztunk létre, az Idegtudományi Centrumot (IC), amelyben beletartozik szinte az összes helyi idegtudós. Az IC-ben ezenfelül jelenleg huszonkét kutatócsoport munkáját próbáljuk segíteni, ami körülbelül százötven embert jelent, azokkal kutatásvezetőkkel akik IC-nek a koordinátorai. Ez egy karokon átívelő szakmai konglomerátum, amelynek egy jelentős része a Szentágothai János Kutatóközpontban kapott helyet. Az agy működésének megértése és betegségeinek gyógyítása korunk legnagyobb tudományos kihívásai közé tartozik, mely magas színvonalú, sokrétű és összehangolt kutatási stratégiát igényel. Az IC feladata a Pécsi Tudományegyetemen az idegtudományi kutatások koordinálása és a kutatási stratégiák harmonizálása. Az IC igazi jelentősége az a szakmai együttműködés, amely lehetővé teszi az idegtudományi kutatások magas szintű művelését a molekuláris idegtudománytól a viselkedés-idegtudományon keresztül a klinikumig átívelő szakértelem és műszerezettség segítségével. Az IC munkájának nyilván a Nemzeti Agykutató Program ad „aktualitást”, ami egy rendkívül fontos összekovácsoló erő, de anélkül is majdnem ugyanígy dolgoznánk. A szemináriumok, a megbeszélések rendkívül hatékonyak, tényleg segítjük egymás munkáját minden lehetséges módon, valamint közösen indulunk pályázatokon.

– Egy gonosz kérdésem lehet? Jó, ha sokan dolgoznak együtt, ez nyilvánvaló, de a Nobel-díjat általában csak egy-két ember kapja meg...
– Értem, mire gondol, de rögtön cáfolom is az esetleges előfeltevését: normális esetben nincsen szakmai féltékenység. Vagyis van, de a jó fajtából: az olyan ugyanis, amely ösztönzőleg hat a kutatóra. Egy igazi természettudós esetében nem a díj, a verseny az elsődleges motiváló tényező, hanem maga a természet megértése az igazi kihívás. Hogy ez, amit látok, amit tapasztalok, vajon miért van így.

– Mi a helyzet a fiatalokkal? Vannak tehetségek?
– Persze. Nekünk az a kötelességünk, hogy tanítsuk őket, hogy foglalkozzunk velük minél többet, hiszen ők lesznek azok, akik majd továbbviszik a mi munkánkat, a jövő az övék. Ez egy különleges felelősség, s egy nagyon nehéz, de annál szebb feladat.