Bármit is teszek, azt szenvedéllyel teszem

Halmos Adél vagyok, tizennégy éves, kilencedikes. A családi helyzetemmel kezdeném, voltunk kétgyermekes mintacsalád, aztán a válás miatt csonka család, végül kettesben maradtunk anyukámmal, miután a bátyám idén egyetemre ment Veszprémbe. Azt, hogy a szüleim külön folytatták az életüket, nem tragédiaként éltük meg, mivel hál’ Istennek mindenki nagyon jól kezelte, mi a testvéremmel rendszeresen találkozhattunk apukánkkal, és találkozhatunk a mai napig.

Falusi, talpraesett, de nem valami önálló kislányként kezdetben féltem a hatosztályos gondolatától, de a Janus egyértelműen életem legjobb döntése volt, a legnagyobb lehetőség, amit valaha kaptam, a mai napig hálás vagyok érte, hogy ide tartozhatok, és hogy bárminemű megvesztegetés nélkül, őszintén mondhatom ezt. Itt éreztem először szabadságot, itt ismertem meg a legjobb barátaim, és talán önmagamat is.

Imádok a barátaimmal lenni, szívesen sportolok, rajzolok, táncolok, zenélek, szavalok, színjátszó körbe járok, és ezekkel mind közölni tudok magamból valamit, a legtöbbet és a legegyenesebben viszont a kezdetleges regényeimmel, verseimmel, apró prózáimmal, cikkeimmel mondok. Ezekből derül ki, ki vagyok én. Szeretek segíteni az embereknek, akár csak néhány szóval, rövid üzenettel, szeretem rögzíteni, megosztani, amit gondolok, érvelni, vitázni. Szeretem, ha komolyan vesznek, egyenrangúnak tekintenek, a koromtól, nememtől, társadalmi helyzetemtől függetlenül. Halmos Adél vagyok, tizennégy éves, és… szenvedélyes. Ha egy szóval kellene jellemeznem magam, biztosan ezt mondanám. Szinte mindent, amit teszek, szenvedéllyel teszem, legyen az helyes vagy helytelen, jó vagy rossz, ösztönös vagy tudatos, megfontolt vagy elhamarkodott. Szenvedéllyel nevetek, sírok, szeretek, írok.