28°
30°
12°
2018. 06. 21. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Bár idestova 30 éve tartozom a sportújságírók táborába, mégis mind a mai napig hevesebben kezd kalapálni a szívem, ha olyasvalakivel hoz össze a jó sors, akit mélységesen tisztelek emberi mivolta és világra szóló eredményei miatt. A minap újra elfogott az érzés; a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének két tagja, a vívó Rejtő Ildikó és a kenus Wichmann Tamás volt ugyanis a vendég az egyik kaposvári középiskola diák- és sportnapján.

A fiatalok között nyilván akadtak olyanok, akiknek – legalábbis még a találkozó elején – fogalmuk nem volt róla, hogy valójában kik is ülnek velük szemben, mégis sikerült őket odaszegezni a székhez. Amolyan bemutatkozásként Wichmann Tamás udvariasan hellyel kínálta Rejtő Ildikót, majd villámgyorsan eljátszotta, hogy kihúzza alóla a széket. Persze nem így történt, ám a diákok vevők voltak rá.

Ami közös a két halhatatlan sportoló(nk)ban, az a múltjuk.

Rejtő Ildikó gerincferdüléssel bajlódott, ezért ajánlották neki a vívást, míg Wichmann Tamást gyermekkorában elütötte egy autó, s a kórházi ágyból küzdötte fel magát a világ legjobb kenusai közé. Na meg hogy mindketten megőrizték a humorukat.
Mivel meglehetősen kötött volt az idejük, így megbeszéltem velük, hogy később majd visszahívom őket. A 81. évében járó Rejtő Ildikót – aki anno öt olimpián szerepelt, s valamennyiről éremmel térhetett haza – vasárnap késő délután kerestem.

– Éppen most, amikor a világbajnokságon verik a németeket? Nem lehetne később? – kérdezte.

Persze a dolog nem hagyott nyugodni, így aztán másnap, amikor újra hívtam, megkérdeztem, mégis mi baja a németekkel.

– Az égvilágon semmi, csak szeretem Mexikót – hangzott a válasz. – 1968-ban az olimpián ott voltam bronzérmes, ami ugyanolyan értékes számomra, mintha csak aranyat nyertem volna. Amikor ugyanis a csarnokba mentünk, hatalmas dugóba kerültünk, s tényleg a legutolsó pillanatban estünk be: arra volt csak időm, hogy villámgyorsan átöltözzek, s már mentem is fel a pástra. A bronzmeccsen a svéd ellenfelem 3:0-ra elment, amikor végre kezdtem bemelegedni, s így sikerült 4:3-ra fordítani.

Kerek 50 év elteltével, valamikor az ősszel ismét Mexikó felé veszi majd az irányt Rejtő Ildikó, hogy az akkori magyar csapat még élő érmes tagjaival együtt felkeressék az egykori sike­reik helyszínét. Mint mondta, ugyanolyan izgalommal várja a nagy utazást, mint fél évszázada.

Hogy is mondta az egyik diák azon a kaposvári találkozón? Haláliak ezek a halhatatlanok…

Hozzászólások