14°
12°
2018. 10. 11. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Kis híján ötven esztendeje, hogy az éterben meglehetősen riadtan terjedt szét a legendás szpíker, Szepesi György kiáltása, miszerint „Jönnek a csehszlovákok!”. Történt mindez a marseille-i Velodrome-ban, azon az ominózus labdarúgó-világbajnoki – nevezzük így – pótselejtezőn, amely azt volt hivatott eldönteni, ki jut ki a mexikói vb-re, mi vagy északi szomszédaink. A történet végkimenetelét ismerjük, a magyar válogatott tagjai csak tévén nézhették a futball legnagyobb seregszemléjét.

A Franciaországban elszenvedett 4–1-es vereség untig elég volt ahhoz, hogy azonnal temetni kezdjék a magyar focit. S mi tagadás, ez a sportág nálunk sajnos még ma is mintha a sírgödör szélén, vagy legalábbis a ravatalozó előtt állna. Pedig az argentínai világbajnokságot megelőzően itthon még azt számolgattuk, ha a nyitómeccsen ikszelünk a házigazdákkal, akkor vagy a franciákkal vagy az olaszokkal játszhatunk ki-ki meccset a nyolc közé jutásért. Ám ennek a vb-nek a meséje is ismert – Törőcsikestül, Nyilasistul –, különösen az éltesebb futballrajongók körében. Csak arról feledkeznek el sokan, hogy Dél-Amerikában a világ tizenhat legjobb labdarúgócsapata volt jelen, és mi közéjük tartoztunk. Mégpedig nem is esélytelenként… Ma mennyire örülnénk, ha lenne egy olyan válogatottunk!

Parányi „diadalai” azért voltak labdarúgásunknak ez idő alatt és a későbbiekben is. Ám számottevő, huzamosabb sikerszéria egy sem akadt.

Talán most Marco Rossi szövetségi kapitány reményt adhat.

Talán vele nem csak a futballgrádics legalsó fokán vethetjük meg a lábunkat. Talán ő kivezeti végre a magyar focit a fejfák közül, a sírkertből.

Optimizmusom magyarázatához érdemes egy vargabetűt leírva visszakanyarodni az Aranycsapathoz. Amely ugyan az ’54-es berni döntőben kikapott a nyugatnémetektől, de akkori győztes ellenfeleink közül sokan szívesen játszottak volna – idővel többen be is ismerték – a magyar csapatban. Csak hát akkor abba nem kerülhettek be.

Most viszont akadt egy német–magyar, Willi Orban, aki nem csekély Bundesliga-múlttal a mi válogatottunkat választotta, és játszhat is benne. Ez szerintem jelzésértékű. Bizonyára magyar édesapja is „segített” neki meghozni a döntését, de szerintem a meggyőzésben Rossi érdemei is elévülhetetlenek. Holnap pedig azt is megtudhatjuk, Görögországban Willi „megszerzi-e” első magyar válogatottságát, még ha nem is az Aranycsapat színeiben.

Hozzászólások