Jeges emlékek

Amíg a gimnáziumi osztálytársaim, ha csak óvatosan is, de már az érettségire készültek, addig én a Ferencváros–Klagenfurt jégkorong BEK-visszavágóra. 1974-et írtunk.

Sokan állítják, a korral a régen történtekre jobban emlékszik az ember, mint a napi eseményekre. Lehet, de nekem máig sem jutott eszembe, miként szereztem belépőt erre a Kisstadion-beli mérkőzésre. Arra viszont határozottan emlékszem, milyen izgatottan csinosítgattam magam otthon, hiszen mégiscsak a fővárosba készültem. De feszült voltam akkor is, amikor megváltottam a vasúti jegyemet a Keletibe. Pedig még vidéki kamaszként sem kellett izgulnom, hiszen a pályaudvartól a hokipálya egy „köpésre” volt. Amikor beértem a stadionba, gyorsan böngészni kezdtem a deszkaülőkékre festett számokat, és elfoglaltam a helyem, nagyjából a padsorok közepe táján. Jól tettem, hogy igyekeztem, mert csak jöttek és jöttek a szurkolók. Jó félórával a találkozó kezdete előtt már egy gombostűt sem lehetett leejteni. Óriási volt a hangulat, pedig nemzetközi szinten az FTC abszolút kiscsapatnak számított, míg a Klagenfurt rekordbajnokként és rutinos BEK-résztvevőként érkezett. Igaz, a zöld-fehéreknek mindössze egygólos hátrányt kellett volna ledolgozniuk, mivel nagyon derekasan küzdöttek az első meccsen, Ausztriában.

A csapatok kivonulására várakozva egy szakállas, akkor nekem még bácsi, egy műanyag, eredetileg málnaszörpöt rejtő kulacsot nyomott a kezembe, és biztatott, húzzam meg. Miközben torkaszakadtából üvöltötte, hogy: Hajrá Fradi! Gyanútlanul kortyoltam bele a butykosba. Egy pillanat alatt álltak keresztbe a szemeim a kisüstitől… Bevallom, a hangom is csak akkor tért vissza, amikor a csapatok kikorcsolyáztak a jégre. Na, azt az üdvrivalgást sem felejtem el!

A Fradi nagyon jól kezdett. Szinte percek alatt ledolgozta a hátrányát. A második FTC-gólt, amivel már a hazaiak álltak továbbjutásra, a levegőben éltem át. Annyian voltunk ugyanis, hogy a gólörömtől úgy kerültem a palánkhoz, hogy le sem ért a lábam. De a tömeg, ahogy kilendített a helyemről, úgy vissza is szívott. Telt-múlt az idő, eleredt az eső is, ám senki sem mozdult.

A zsúfolásig tömött nézőtéren jóformán mindenkinek csak a válla ázott.

De hiába drukkoltunk jó tízezren, az osztrákok fordítottak, és csak Póth Öcsinek köszönhettük, hogy végül öt-ötös döntetlen lett. Ő egyenlített a harmadik harmad végén.

Hogy mindez miért jutott eszembe? Talán nem is fontos. Inkább, hogy mikor? A MAC–FTC bajnoki találkozó közben. Pedig állítólag az is nagyon fordulatosra sikeredett…