Jegyzet

2022.11.26. 06:30

Vigasz nélkül

Pajor-Gyulai László

Egy magyar is szerepet kap szombaton Katarban. Majdnem azt írtam, főszerepet, de ez nem lenne igaz, hiszen jelentős döntéseket nem hoz majd, ráadásul ha hozna is, ő tiltakozna a leghevesebben, mondván, az ég óvja attól, hogy főszereplő legyen, neki és a kollégáinak az a legjobb, ha észrevétlenek maradnak, és a szurkolók, valamint a csapatok a lefújás után még csak nem is emlékeznek rájuk, nem adnak nekik témát.

Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy játékvezetőről van szó.

Kovács István ma negyedik játékvezető lesz az igen nagy tétre menő Argentína–Mexikó mérkőzésen,

amely amellett, hogy igazi amerikai presztízsrangadó, olyan kérdésekről is dönt, hogy kiesnek-e a végső győzelemre is esélyes argentinok, hamar összeomlik-e Lionel Messi világbajnoki címről szőtt álma – éppen miatta alighanem ez lesz a mai játéknap legnagyobb figyelemmel kísért találkozója.

Kovács István ezen a világbajnokságon harmadszor tölti be ezt a szerepet, először a torna első meccsén kapta meg ezt a feladatot, amelyen Ecuador legyőzte Katart, majd Uruguay és Dél-Korea találkozóján is ott tette a dolgát a felezővonal és az oldalvonal találkozásának a közelében. Persze, mi, magyarok büszkék lehetünk rá, hiszen magyar a nemzetisége, ám őt nem a magyar, hanem a román futball adta a világnak, Nagykárolyon született, Románia különböző szintű bajnokságaiban fejlődve jutott el odáig, hogy most világbajnokságon is számít rá a FIFA.

Azaz: sajnos a nemzetiségén kívül semmi közünk nincsen hozzá. Mióta a magyar válogatott leszokott arról, hogy világbajnokságokon érdekelt legyen, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy legalább játékvezetőnk ott lehet, és amikor 1994-ben Puhl Sándor magát a döntőt vezethette, utána úgy ünnepeltük őt, hogy ő vált a legnagyobb futballsztárrá hazánkban. Hasonlóan történt Kassai Viktorral is, aki 2010-ben az egyik elődöntőben fújhatta a sípot. Ebben egyébként erősek voltunk, kezdődött Zsolt Istvánnal, tőle Palotai Károly vette át a stafétabotot, őt Puhl Sándor követte, majd következett Vágner László, utána Kassai Viktor – és utána nincs senki, még a láthatáron sem.

Az említettek egyébként a világ legjobbjai közé tartoztak, majd sportdiplomataként segítették a következő generáció tehetségeit, ám ez már a múlté. Sem a pályán, sem a döntéshozók között nincs olyan magyar, aki méltó lehetne a nagy elődökhöz. Úgy is mondhatnánk, a játékvezetés nálunk utolérte a klubfutballt, ezen a területen is csődközeli az utánpótlás-nevelés. És így egy vigaszt is elveszítettünk.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!