A malomtűztől a lokátorig

Március idusa a sajtó ünnepe is. Hadd emlékezzek néhai kollégámra, Kurucz Palira, aki gyakori jókedvében nosztalgiával mesélt anno egy malomtűzről. A Budai vámnál őrlésidőben gyulladt be a liszt, s hiába oltották, újra fölparázslott. Hetekig témát adott. Jól lehetett keresni vele. Falták a lapok.
Jómagam a szigetvári kacsatojásokra gondolok előszeretettel, melyekből a helyi cukrászda fagylaltjában szalmonella szaporodott, amolyan hoszszan megrázó, bíróságig vivő fertőzéssel. Igazi alapeset.

A nap témája. Címlapsztori. Aztán hosszú ideig semmi.

Néhány éve azonban egyre gyakrabban jön elő a Mecsek a NATO-lokátor okán, amit a Zengőtől a Tubesig lökött a tiltakozás, s amiről az istennek sem akar „megfeledkezni” a hatalom. Pedig majdnem mindent eljátszottunk már körülötte. Még népszavaztunk is. És bár kevesen mentek el, mégis elég sokan ahhoz, hogy kissé elgondolkoztassák a pécsi városvezetést. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy a minap meglehetősen viharos közgyűlést ült a ház, egy olyat, ahol a szavak zűrzavarából már ki sem lehetett hámozni, hogy kell-e Pécsnek az a fránya lokátor? És azt sem, hogy mennyit ér valójában minden harmadik ember véleménye, az a közel negyvenezer igen...

Nem könnyű az eset. Valóban nem az.

Sokan újabb fejleményként már látni vélik, amint cudar katonák ostromolják a hegytetőt, mögöttük a pillanatokat dokumentáló fotósok, operatőrök és újságírók hadával. Eközben a széparcú városvédő hölgy testével védelmezi a kilátót, s megint vérzik egy szakállas természetvédő, homlokpánttal és greenpeace-sárgában.

Megoldást kéne találni gyorsan. Ha van egyáltalán.