Uzsorások: nem az a harc a végső

– Itt egy tízes, egy hónap múlva jössz tizenöttel. Ha oké, már viheted is.
– Oké hát! És... köszönöm, legalább pár napig kihúzzuk.
Nagyjából ennyi: így működik, mi több, virágzik az uzsorabiznisz. Tiltás, szigor, még nagyobb szigor, mintha csak arra volna jó, hogy látványügyek születhessenek, elrettentésül, mert bár a szándék nemes, most is a „statuálás” a lényeg. Csak éppen abban tévednek a törvényalkotók, meg a bűnüldözés irányítói, hogy hatalmi szóval fel lehet számolni az emberek kiszolgáltatottságára épülő iparágat. Nem lehet. Mert valójában a kiszolgáltatottságot kellene felszámolni, s akkor az uzsorások is becsukhatnák a boltot. Maguktól, mert nem lenne rájuk szükség. Vagy legalábbis nem ilyen mennyiségben.

De amíg családok ezreinek nincs mit enniük, nemhogy ma, de holnap és holnapután sem, meg amíg választaniuk kell, hogy a vizet, a gázt vagy a villanyt kapcsolják ki náluk előbb, addig mindez csak álom. S hogy ez kinek a hibája? Könnyű lenne rávágni, hogy az államé, de aligha volna igaz. A felelősség közös, közösen jutottunk idáig. Sikerült olyan társadalmat építenünk, ahol néha az uzsorás a jó, s az őt elfogni akaró hatalom a rossz: nem azért, mert az emberek szeretnek sokszázalékos kamatot fizetni, hanem azért, mert nélkülük a fennmaradásuk is veszélybe kerülne.

S aztán ott van a másik oldal. Míg a kamatos embereket üldözik, addig van olyan legálisan működő pénzügyi vállalkozás, amelynek az ügynökeit akkor küldik rá az adósokra, amikor tudják, hogy már számlán a családi pótlék. Hogy elvegyék azt is. S ha nekik szabad...?