Családok a távolban

Füzeteket, ceruzákat, festékeket gyűjtenek a rászorulóknak Pécsett. Sok családnak ugyanis még a pár forintos íróeszközök megvétele is gondot okoz. A kérdés náluk továbbra sem az, hogy mesefigurás vagy csillámos tolltartót vegyenek, hanem hogy tolltartót vagy ételt.

Rengetegen élnek a létminimum alatt – talán többen is, mint gondolnánk. Igaz, nem mindannyian vannak szem előtt. Nem véletlenül. A többségük apró, eldugott falvakban él, ahol naponta kétszer jár a busz. A házfalakról mállik a vakolat, nincs fürdő vagy mellékhelyiség (legfeljebb kint az udvaron.) Innen jönnek azok a gyerekek, akik kilométereket gyalogolnak az iskoláig, vagy akik nem akkor jönnek-mennek, amikor kezdődik vagy véget ér a tanítás, hanem amikor van busz. Nekik kellene csak igazán a speciális, légáteresztő, strapabíró iskolatáska, de ők azok, akik soha nem fognak ilyet hordani.

Aztán ott vannak a városok peremein, elkülönített településrészeken élők, ahová a legöregebb buszok járnak, ha járnak egyáltalán. És vannak azok, akik úgy néznek ki, mint a jómódú családok gyerekei, mert a szüleik megállás nélkül dolgoznak, hogy a gyereknek ne kelljen olcsóbb ruhák, holmik miatt szégyenkeznie.

A szegénységnek sok arca van. Néha álarca is. Talán emiatt tesznek úgy sokan, mintha nem látnák. És furcsa, de mintha mindig azoknak lenne rossz a szemük, akiknek lenne módjuk segíteni.

Persze, az is lehet, hogy már olyan nagy nálunk a távolság a szegények és gazdagok között, hogy távcsővel sem látni, milyen az élet a másik oldalon.