Kell kultúra és versenysport?

Az olimpiai aranyérmeink kapcsán született olyan meghökkentő vélemény, hogy sokkal jobb a betliző osztrákoknak, mert nem csak az jelent számukra örömöt, hogy például Gipsz Jakab milyen messzire hajít el egy kalapácsot.

Én meg azt gondolom, az emberek többsége már csak olyan, hogy minden teljesítményt összemér, még a munkában is. A cég legjobb lakatosának, ügynökének vagy tanárának lenni helyben is nagy dicsőség, hát még nemzetközi összevetésben. S érthető az is, hogy mindenki a legjobb orvosokat keresi, ha bajban van, abban a kórházban bízik jobban, ahol több ilyen ember akad. Nem véletlen tehát, hogy a görögök a demokrácia fénykorában az olimpiát kitalálták.

„Kit érdekel, hogy egy mai festő milyen foltokban látja meg a maga önmegvalósulását? Nekem a mai elvont színház meg a klasszikus nyikorgás nem mond semmit. Ha a vállalkozói munkámból este hétkor hazaérek, csak békét akarok, nem kultúrát” – vallja egy igen elfoglalt ismerősöm, aki megszállottan építi magáncégét, s közben arra sincs ideje, hogy a pénzét elköltse. Nos, erről egy hétköznapi gondolkodót idéznék: kultúra nélkül lehet élni, de minek akkor élni egyáltalán!

Összegezve: nézhetünk mindig fekete-fehér tévét, az élet úgyis olyan szürke. A munka meg alapból fárasztó, minek még sporttal tetézni. Lehetünk hát bátran közönyösek önmagunk boldogságával szemben, de azért ezt az önigazoló tunyaságot jobb személyes titokként kezelni.