Messze az ideálistól

Egy ideális világban az a fiatal menne egyetemre, főiskolára, aki tanulni akar. Meg aki szeretne jobban elmélyülni egy, a szívéhez közel álló témában, tantárgyban, tudományterületben. Meg aki hajszálpontosan tudja, mit akar az élettől – mondjuk gyerekként is elbűvölte már a körzeti orvos kedvessége, jósága, szakértelme, otthon ő is barbie-kat gyógyított az építőkockákból összerakott játékkórházban, ken volt a látogató, hozott plüssbanánt meg műanyag kekszet, aztán középsuliban rápörgött a biológiára, jelentkezett az egyik menő orvosi karra, simán fel is vették, s most készül a nagybetűsre.

Egy ideális világban erre lehetőség is volna, záporozhatnának az álmok szakadatlan, válogathatnának a fiatalok a lehetőségek közül. Szó sem volna arról, hogy egy képzés, mondjuk a jogi, csak kevesek kiváltsága lenne – azoké, akiknek a szülei megengedhetik maguknak, hogy kifizessék gyerekük (nem, nem tandíját, hanem a) képzési hozzájárulását.

Lehetne jogász vagy ügyvéd vagy bíró a falu legszegényebb emberének legkisebb fia is, aki tanult éjt nappallá téve, magolta az évszámokat meg a királyok neveit, Árpád-háziak I. Istvántól III. Andrásig, oda-vissza, hogy összejöjjön a bejutás a jogi karra, s a lehetőség, hogy a diploma megszerzése után kiszakadjon abból, ami körülveszi, abból a reménytelen szürkéből, s így ő majd a gyerekeinek jobb körülményeket teremtsen. Egy ideális világban ez a cikk meg sem születne. Nem lenne ugyanis apropója.

A miénk azonban nem ideális világ. Nagyon nem az.