Miénk lehet-e az ország?

Néhány száz E.ON-dolgozóban biztos megállt az ütő, amikor meghallotta a következő mondatot: „visszavettük a MOL-részvényt az oroszoktól, a vízművek egy részét a franciáktól, a Rábát a malájoktól, a Fradit meg az angoloktól, és vissza fogjuk vásárolni pillanatokon belül az E.ON-t a németektől”. Orbán Viktor mondta ezt, a hétvége talán legnagyobb politikai viharát keltve.

Idehaza az, hogy külföldön nem volt különösebb visszhangja, hogy nem szaladtak el máris az unióhoz panaszkodni sem a szocialisták, sem a zöldek sem mások, s még a cég képviselői sem lengették meg behajlított jobbjukat, azt jelzi, mindez nem érte őket váratlanul. Sőt, elképzelhető, hogy számítottak rá, vagy talán már tárgyalt is a kormány azokkal, akikre tartozik.

Úgy tűnik, Európa gyomra lassan beveszi a magyar gazdaságpolitika – lássuk be – néha szokatlan fogásait. A kérdés csak az, nekünk, akik megfizetjük a menü árát, mit hoz ez a konyhára. Egyelőre sok jóról még nem tudunk beszámolni: a Fradi – sajnos – nem lett jobb, hogy nem bizonyos McCabe, hanem Kubatov Gábor irányít, a víz sem olcsóbb, hogy már nem a franciák nyitják-zárják a csapokat. Gyanítjuk, az áramért sem kell majd kevesebbet fizetnünk, ha nem német, hanem magyar kézben lesz a cég.

Csakhogy nem is ez a lényeg, ezt nem is várhatta senki. Azt viszont már sokkal inkább, hogy ha a külföldieknek a jelek szerint megérte, akkor nekünk is fialjanak a befektetések. Kár, hogy ismételten meg kell fizetnünk értük, hiszen minden, amiről most szó van, egyszer már a miénk volt.