Minden más csak kifogás

Én bizony sokáig csak azért szerettem a testnevelésórákat, mert lehetett nézegetni a gimnasztikázó lányokat. Más okom nem is nagyom volt, hogy kedveljem a testgyakorlást, ügyes nem voltam szinte semmiben, s különösebb késztetést sem éreztem, hogy azzá válják. Unalmas futások a betonos pályán, télen a folyosókon, emeletről fel-le. Dögunalom.

Mígnem egyszer jött Béla bá'', akinek ténykedése révén minden megváltozott. Nem csinált semmi különöset, leginkább hagyta, hogy azt tegyük, amit szeretünk: ki kosarazzon, ki focizzon, s közben észre sem vettük, hogy mennyire megizzadunk. A dolog odáig fajult, hogy már nemcsak a kötelező órákon, hanem a lyukasokban, sőt, esténként is bejártunk a terembe. Később pedig már a kötélmászást sem gyűlöltem úgy, mint azelőtt, egyszerűen azért, mert volt, aki megmutatta, milyen is az a rejtélyes „lábkulcs”, ami a mutatványhoz elengedhetetlen.

Éppen ezért azt gondolom, most, hogy nagyon helyesen minden gyerek számára kötelező lesz a napi testgyakorlás, nem azon kellene siránkozni, hogy ilyen meg olyan feltételek nem adottak ehhez, szóval, hogy miért nem jó mégis az egész. Hiszen ahhoz, hogy egy jót mozogjanak a gyerekek, valójában szinte semmi nem kell – persze „Béla bá-kon”, s jó ötleteken kívül. Mert akár egy libalegelőn is lehet jókat játszani, de egy közös délutáni túra a Mecsekben, vagy valamelyik vízparton is megteszi.

Ha sikerül elérni, hogy a diákok ne nyűgnek tekintsék az egészet, hanem kellemes időtöltésnek, akkor máris mindenki jól járt – ilyen egyszerű, s minden más csak kifogás.