Egymilliót mindenkinek!

Persze nyilvánvaló, mostanában nem sok okunk van az örömre, de azért talán kicsit bizakodóbban is tekinthetnénk a világra, magunkra. Nem, nem arról van szó, hogy ütemes taps kíséretében ismételgetnünk kellene, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”, de a jó, vagy legalábbis jó szándékkal elindított kezdeményezéseket kár egyből fanyalogva fogadni.

Például azt, hogy koripálya nyílik a pécsi Zsolnay-negyedben. Még jóformán meg sem száradt a tinta az erről szóló tudósításon, máris jött a kritika, hogy miért kell ennyi pénzt kidobni, miért teremt a város konkurenciát a már meglévő pályának, na meg egyébként is minek az egész.

Úgy látszik, most már homályba vesznek azok a kritikák, amiket a uránvárosi jégpálya kapott időről időre: rossz a jege, ósdi, nagy a tömeg, meg például Meszesről messze van. Igaz ugyan, hogy a jég attól, hogy nyílik egy másik pálya, nem lesz jobb, és a létesítmény sem lesz újabb, viszont a további panaszok okafogyottá válnak. Jelesül biztosan kisebb lesz a tömeg, mert eloszlik a nép, és az új hely közelebb lesz azokhoz, akiknek a régi messze volt.

A fanyalgókat persze aligha lehet meggyőzni. Ha valaki azt mondaná, minden magyar most rögtön kap egymillió forintot, akkor is lennének, akiknek nem tetszene, s feltennék a kérdést: miért nem kettőt? Hát erről van szó.