Kampány utolsó vérig

Nemsokára jönnek a fekete autók a népház elé, kiszállnak belőlük a „nagyok”, hogy aztán leereszkedjenek közénk, és osszák az észt, lyukat beszéljenek a hasunkba, majd négy évig színüket se lássuk. Meg leveleket írnak, meg e-mailt, telefonon hívogatnak, a házba is be akarnak jönni, hogy meggyőzzenek erről vagy arról. Hogy ők a nyerők, ők a jók.

De még inkább arról, hogy a másik rossz, hazug, újabban még oligarcha is, aki jó dolgában nem is tudja, mit csináljon, a vajas-mézes kenyérre még lekvárt is tesz, mert miért ne. Meg arról, hogy lám, legutóbb is mi lett, amikor a másik nyert, arról nem is beszélve, hogy ennek a mostaninak mi lesz a vége.

Már megint fontosak lettünk. A politikus a nép közé jár, hogy tudja, mi az ábra, milyen az az előrefizetős gáz- és villanyóra, mire elég a bér, a segély, mennyi a rezsi, mennyivel élünk jobban/rosszabbul, mint négy éve. Csakhogy tudjuk, mennyire kiszúrtunk magunkkal, hogy „ezeket” választottuk, de még inkább azt, mennyire kiszúrunk magunkkal, ha legközelebb „azokat” választjuk.

A politikus a tévébe is bemegy a gyerekeivel, hogy az esti show-ból értesüljünk, ő is ember, hús-vér, olyan, mint mi, és akár hajlandó K1-ben megmérkőzni riválisával az utolsó vérig is, persze értünk, mert mi annyira fontosak vagyunk.

Egy frászt. Blöff az egész, és csakis rajtunk múlik, bevesszük-e: a lóláb mindenesetre már most kilóg.