Nem játék – vakszerencse

Idejét sem tudom, hogy mikor fogadtam utoljára sporteseményre, de ha mégis fel kell idéznem, talán a ’90-es évek elején volt, amikor a kollégákkal totótippsort állítottunk össze a szerkesztőség melletti vendéglő teraszán. A sovány tíztalálatosnál többre soha nem futotta, de így visszagondolva nemcsak ezért tartom hiábavaló próbálkozásnak, kidobott pénznek a sportfogadást.

Hanem azért is, mert a mai sportéletet nézve az ember már soha nem lehet biztos abban, hogy egy-egy sportoló, csapat pillanatnyi formája, állapota befolyásolja csak egy verseny, egy mérkőzés eredményét. Mert ezek továbbra is közrejátszanak, de itt van az is, ami mindent visz: a bunda, a csalás.

Az ember kedvét már nemcsak középszerű sportolók, hanem egy-egy szakág világnagyságai, valóságos sportidolok veszik el a tippeléstől. Gondoljunk csak a világbajnok francia kézilabdázókra, a néhány éve top 10-es orosz teniszezőre vagy számos, világszerte közismert labdarúgóra – sztárklubokból. Olyan sportolókra, akiknek bízvást nem megélhetésre kell a fogadási csalással keresett néhány tíz- vagy százezer euró.

Hozzájuk képest piskóta a „mi” legfrissebb bundaügyünk, amelynek vétkesét 500 ezer forintra büntette a bíróság. Alig többre, mint amennyit bizonyítottan felajánlott egy eredmény manipulálásáért. Valószínűleg ezért sokak zsebében nyílik ki most a bicska, hiszen arról nem esett szó, ki mennyit keresett (volna) a csaláson.

Aki pedig mindezek ismeretében fogad a sportra, jobb, ha tudja: ez már korántsem biztos, hogy szerencsejáték, sokkal inkább vakszerencse.