A lélek nem hal meg

Elképesztő szerv az emberi agy, s maga az ember, gondolkodásával, lelkével, tudatával és tudatalattijával. S talán a működésünkben az egyik legérdekesebb, s leginkább szívbemarkolóbb, ahogy a halált kezeljük, ahogy az elmúláshoz viszonyulunk.

Szinte a kezdetektől tudjuk, meg fogunk halni, egy életen át hordozzuk ezt a terhet – szerencsére mélyen. Mivel az ember mindezek ellenére (vagy épp ezért?) magát halhatatlannak hiszi, a legtöbbünkben tényleg csak ritkán tör felszínre a felismerés, hogy elmegyünk mi is.

Az ember alapvetően önző, de emellett megvan az a csodálatos képessége, hogy tud szeretni, nagyon tud szeretni másokat, úgy, ahogy magát sosem. Mert a szeretet olyan kincs, ami kimeríthetetlen erő, mégsem birtokolhatjuk, hisz csak akkor ér valamit, ha továbbadjuk – ez a természete.

Épp ezért saját halálunk gondolatánál sokkal fájóbb szeretteinké, azoké, akik igazán közel állnak hozzánk. Hogy ők is meghalnak. Mindezeket korábban is szajkóztam, de csak néhány éve tudom, azóta, hogy a nagyanyám elment.

Azóta tudom azt is, hogy a halált legfeljebb feldolgozni lehet, elfogadni igazából nem. Azóta tudom, hogy az ember egyik csodálatos adottsága az emlékezés képessége, ami sokkal fontosabb kiváltságunk annál is, hogy tudjuk, vagy reméljük, a lelkünk nem hal meg.

Azóta járok a temetőbe is, mármint rendszeresen, előtte nem volt miért kimennem. Azóta tudom azt is, milyen szép is a temető, mennyi színe is van a nap és az év különböző időszakaiban.

Mindenszentekkor, halottak napján pedig egészen különleges. Kihagyhatatlan.