Apa, segíts!

Még tavaly ősszel történt, nem tűnt komolynak, hiszen egy kisgyermeknél előfordul, hogy folyik az orra, kicsit rekedt. De ez másmilyen kimenetelű volt, egy nátha – nem Covid volt – súlyos hörghuruttá alakult, hiszen míg délután hat órakor még boldogan mosolygott a gyönyörű szőke, göndör fürtjei közül a hintában, addig éjfélkor már lihegve kapkodta a levegőt. Alig múlt akkor kétéves. 

Nem sokkal később már kézben tartva szinte fuldokolt, a pécsi gyerekklinika sürgősségi osztályán már csak azt érzékeltem, hogy rezidensek, orvosok, ápolók igyekeznek, infúziót, gyógyszereket és oxigént adnak, hogy a kritikus szintre csökkent véroxigénszintet megemeljék. Akkor az alig párszavas szókincsével sírva, könyörögve kérlelt: „Apa, segíts!”. 

Utána leültettek odakinn, az intenzív várójában, odabenn pedig még egy órán keresztül folyt a küzdelem, hogy ne kerüljön lélegeztetőgépre. Aztán jött még másfél napnyi idegőrlő várakozás, de az orvosoknak, ápolóknak hála stabilizálták az állapotát, majd a pulmonológiai osztályon gyógyulhatott tovább. 

Nem kétséges, hogy a gyógyítók közös munkájának, szakértelmének, a konzultációknak köszönhető az, hogy a szőke, göndör szépségnek ma már csak emlék mindez. Az sem kétséges, hogy a koronavírus-járvány, a légszennyezés, a felerősödő vírusok arra is ráirányították a figyelmet, hogy mennyire fontos a gyermekpulmonológiai ellátás fejlesztése is, mert apa egy bizonyos ponton túl már nem tud segíteni.