Nyugdíjasként szinte átalakult minden

 Egyszerűen csak nyugdíjasként elkezdi az ember másként nézni és látni a világot. Ráérősen, minden apróságot észrevéve, az értékeket keresve a részletekben is. A falevelek színét vizsgálva, az utca, a házfalak, a buszok tisztaságán tűnődve, és nem kell sietni sehová, nem a munkahely jelenti már a középpontot, mely korábban alapjaiban meghatározta a napi időbeosztásunkat is. 

Sőt, színházba, moziba, koncertre járni ugyancsak nagyon más így. Minden érdekesebb, összetettebb, minőségibb és tartalmasabb, mi pedig egy csapásra sokkal beszédesebbé, nyitottabbakká válunk. Jut idő nagy társalgásokra bárkivel, s élvezem azt is, amit korábban simán elengedtem volna, vagy észre sem vettem magam körül.

 Még a kerti munkát is megszerettem, pedig eddig egyáltalán nem volt affinitásom a fametszéshez, a fűnyíráshoz, az avarszedéshez, úgy véltem, ennél sokkal értékesebb az idő, hasznosabban is eltölthető, ám már mindenben meglátom az alkotási folyamatot. 
 

Alapjaiban megváltozott a nézőpontom, úgy keresem a szépet mindenben, mint gimnazista koromban, tele tervekkel, hogy mi mindent fogok még a kedvem szerint átalakítani. Mintha kiszabadultam volna egy szenvedélybetegség (leginkább a munkahelytől való függőség) fogságából. 

Ez a kulcs: hihetetlen mennyiségű időt nyertem. 

Bár újabban azon kapom magam, hogy már megint nincs időm semmire. 

Képünk illusztráció.