Ötszáz méter, öt hónap – és ez nem vicc!

Vajon milyen ősi átok ül ezen a városon, hogy szinte semmi nem képes olyan gördülékenyen, gyorsan felépülni, mint más, szerencsésebb településeken? Nem a gazdag nyugaton, hanem itthon, másutt. Ne menjünk messzebb – most nem is mindenfelé tudnánk – maradjunk az útépítéseknél! 

Nem értek egyet a „miért nem a nyáron…?” típusú felvetésekkel; egy esztendő munkáját sehol sem lehet két-három hónapba sűríteni. Ám előrelátóbban és okosabban Pécsett is meg lehetne szervezni a munkát, egy adott kis területen, és a város összességében is. Szerintem sem normális és elfogadható, hogy a Szigeti úton az első kapavágás csak hosszú napokkal a lezárás után kezdődött meg, majd eleve csak hétköznapokon, nyolctól négyig és kívülről nézve érthetetlenül kis létszámban bontják az utat. Túl­órával, munkaerő-átcsoportosítással rengeteget lehetne egy ilyen építkezésen is lendíteni, viccnek is rossz, hogy bő öt hónapig tart egy alig fél kilométeres szakasz rendbetétele.

És nem a kivitelezőt hibáztatom, hanem, aki hajlandó volt így szerződni vele, aki nem csapott az asztalra, hogy kaptok két hónapot, többet erre nem vehetünk el a pécsiektől, osszátok be jobban az időt! Mindezt ráadásul a Petőfi utcai szennyvíz-rekonstrukcióval egyszerre időzítve, újabb dugót hozva szinte ugyanarra a környékre. 

És ez nem az első, félek, nem is az utolsó eset, a gyorsításra mifelénk marad az álom – az út-álom. Vajon ezt csak én utálom?