A kultúra befogadása azon is múlik, ki, hogyan tolmácsolja azt számunkra

Anakreon, Petőfi és Csokonai egyaránt írtak bordalokat. A műfaj Európa-szerte, évszázadok óta örvend népszerűségnek.
Bár sem a bormámorról, sem a bordaléneklésről nincs sok tapasztalatom, magától értetődően ugrik be Bánk bán keserű bordala. Míg maga a dráma cselekménye, tinédzserként először szembesülve vele, finoman szólva is letaglózott, a szívbe-fülbe mászó bordal Erkel-féle dallama és Vörösmarty mesteri szövege már bakfis lelkemet is magával ragadta.

Akár a buborékként eloszló világ hasonlatára, akár az ivásra buzdítás legköltőibb megfogalmazására gondolok, mindig egyfajta borzongással vegyes, furcsa büszkeség fut át rajtam.
Lehet ez amiatt, hogy bármennyire is tiltakoztam ifjúként a dráma által közvetített, furcsa, „sírva vigad a magyar” virtus ellen, Himnuszunk zeneszerzője és Szózatunk papírra vetője mégis elérték, hogy emlékezetessé tegyék ezt.
De még inkább talán azért is, mert mindezt először egy olyan énektanárnő ismertette meg velünk, tizenéves kisdiákokkal, akinek szakmai profizmusának, pedagógiai nagyságának és művészi érzékének emlékét máig hordozom, s hálával gondolok rá, amiért bátran véghezvitte azt, ami sokaknak lehetetlennek tűnhet: egészen közel vitte a nagy és gondolkodást igénylő klasszikusokat egy csapat indifferens tinédzserhez, akikből, legalábbis néhányan biztosan, a mai napig fel-fel idézik a sok évvel ezelőtti negyvenöt percek varázsát.