A kutyák nem mérlegelnek, egyszerűen csak szeretik az embert

Imádom a kutyák minden fajtáját, kicsit, nagyot, fehéret, feketét, fajtisztát és keveréket.  
Eleinte a pécsi nagyvásárban ismerkedtem a kedves  négylábúakkal. Kiskölyökként minden kisállat imádnivaló, nekem pedig 20 éve egy barna-fehér skótjuhász, 15 éve egy golden retriever jutott ily módon. Babusgatta, becézgette a család hónapokon át a kis rough collie kölyköt, aztán hatalmas tragédiaként éltük meg, hogy 3 évesen fajtatúltenyésztés eredményeként lebénult és elpusztult. A golden viszont újra bársonyba bélelte a család kutyaszeretetét. Mindenkivel pillanatok alatt megbarátkozott, egyébként is, ezt a fajtát nem lehet nem szeretni. Fajtisztaként azonban neki is csak 10 esztendő jutott mellettünk. Viszont egy éjszaka belopózott hozzá egy fekete labrador és összeszűrték a levet, aminek egy csokibarna keverék, egy kecses labrador lett az eredménye.

Mind közül ő a legkedvesebb kutyánk. Életrevaló, vidám, a jég hátán is megél, minden szeretetet többszörösen visszasugároz. Talán ezért van már túl két évvel a neki kijelölt természetes életkoron. Egyben egy aprócska pumi kiváló tanítója és egyszerűen lehetetlen rosszat felfedezni a viselkedésében. 
Amióta velünk van, én keverékpárti vagyok. Mert nincs annál szebb, emberségesebb, mint egy otthon született kölyköt felnevelni, vagy a menhelyről egy ilyen szeretetbombát kimenekíteni. S tovább fokozza a kölcsönös boldogságot, hogy ösztönösen hálásak érte egész életükben.