Ahol leereszthetjük lelkünkből a napok hordalékait

Mészáros B. Endre

A horgászokat egy-egy éjszakai vagy hétvégi kiruccanás során olykor az egész család elkíséri a tó partjára. Ha ezzel a „sleppel” is kalkulálunk, akkor Baranya közel tíz százalékáról elmondható, hogy rendszeresen eljár pecázni.

Nem akármilyen siker ez rohanó világunkban, ahol semmire nincs idő, legfeljebb a mobiltelefonok prücskörészésére. 

Gyerekkoromban a Dunától 50 méterre laktam, s nagy szópárbajokat folytattunk a horgászokkal, mert mi focizni akartunk a parti füves részen, ami nagyon nem tetszett a nyugalomra meg horgászszerencsére érkező botosoknak. Időnként engem is elvitt a szomszéd csónakkal egy-egy nagy horgásztúrára, amit aztán egészen addig élveztem, amíg haladt a vízen a ladik. Amint viszont leállt, már vágyakoztam vissza a mozgalmasabb világba. Valamit ugyan megéreztem a víz nyugalmából, élveztem is némiképp a nádas zizegő csendjét. Ám csak évtizedekkel később tudatosult bennem, hogy micsoda menedék ez munkahelyi, családi viszályok elől, s tökéletes pálya önmagunkkal folytatott küzdelmekhez.

Baranyában és az egész országban növekszik az igazolt horgászok száma. Talán mert a vízpart valamiféle biztonsági szelep, ahol leereszthetjük lelkünkből a napok hordalékait, a felgyülemlett feszültséget. S lehet, hogy gyakran nem térünk haza innen zsákmánnyal, de akkor meg jókora terheket hagyunk ott magunk után.