BAMA

A honi női kosárlabdában lassan másfél évtizedes múltja van a Pécs és a Sopron versengésének. Kettejük aranyért való birkózásába nagy néha tudott csak beleszólni egy-egy másik város (üdítő kivétel például a Szolnok). Ennyi idő alatt játékosok, edzők jöttek-mentek viszont többeknek megadatott, hogy hosszú éveken keresztül szagolják e különös patinájúvá nemesedett összecsapás-sorozat puskaporos levegőjét.

Mindkét csapat életében voltak hosszabb-rövidebb ideig magaslati levegőn, mint ahogy a pokol legmélyebb eltöltött időszakok egyaránt. Az utóbbi évek a Sopronnak kedveztek, hiszen sorozatban kétszer dupláztak - nyerték meg a kupát és a bajnokságot is, mindezt mindannyiszor a Pécs kárára. Sok babér nem termett a baranyaiaknak tehát, meccset is alig tudtak nyerni. Ez pedig beleivódik a lelkekbe, ezáltal igen fontos tényezővé nőve ki magát, mivel játékerejét tekintve soha nem volt kardinális különbség a két csapat közt.

Amikor a kupadöntő esélyeit latolgattam nejemnek vasárnap délelőtt, az összecsapás legérdekesebb elemeként azt emeltem ki, vajon sikerül-e megkapaszkodni utolsó szalmaszálként abban, hogy a pszichés tényezők most kedveznek leginkább a MiZo számára, legalábbis az elmúlt egynéhány szezont tekintve. Hogy miért is?

Elsőként azt kell megemlíteni, hogy a csapat legponterősebb játékosa, Vajda Anna tudta vállalni a játékot. Ő az, akinek mindenkor oda lehet adni a labdát, már a jelenléte is nyugalmat és bizakodást sugároz - igazi vezérré vált az elmúlt hónapokban. Másodszor a szombati, sírból visszahozott mérkőzésen aratott győzelem katarzisa olyan plusz (mentális) energiákat mozgósít(hat)ott, melyek könnyedén feledtet(het)ték a hosszabbítás fáradságát.

A másik oldalon ezzel szemben az egy héttel ezelőtti nagyarányú győzelem altathatta el az éberséget, kissé kényelmessé, urambocsá elbizakodottá téve a hazai pálya előnyét amúgy is élvező játékosokat.  Arról se feledkezzünk meg, hogy bár bizonyosak lehetünk benne, hogy a soproniak elsősorban a kupadöntőre összpontosítottak, az egy hét múlva esedékes Final Fourt képtelenség lett volna kitörölni az agyakból. És abban a pillanatban, hogy valaki elkezd spórolni az erejével egy hangyányit is, nem teszi oda magát teljes mellszélességgel a játékban, nehogy esetleg megsérüljön, gyakorlatilag önmaga ellen fordítja többletet adó fegyverét: a lélektani előnyt.

A meccset persze nyilvánvalóan nem csak a mentális tényezők döntötték el - bár az kétségtelen, egy héttel korábbhoz képest ebben mutatkozott a legnagyobb eltolódás. Rendkívül fontos szempont volt az is, hogy a pécsi edzői stáb többet "tanult" a bajnoki alapszakaszt lezáró mérkőzésen történtekből. Három elemet kéne mindenképpen kiemelni: a védekezés keménységét, a soproni kulcsemberek semlegesítését és a rotációt.

A play-off kedvezményezettségéről döntő összecsapáson feltűnő volt, hogy míg a hazaiak erőszakosan, és saját palánkjuktól meglehetősen távol felvették védekezésben az embereiket, addig a vendégek hagyták, hogy az ellenfél nyugodtan korzózzon a triplavonaluk környékén. Ráadásul a behúzódásból fakadó kevesebb mozgás is lassú volt, így nem kell azon csodálkozni, ha a jókedvűen fütyörésző játékvezetők sorra fújták a személyiket a pécsiekre. Ez viszont gyökeresen megváltozott a kupadöntőre: a fekete sereg könyörületet nem ismerve, piócaként tapadt a sárga mezesekre, s a faulthatáron mozogva folyamatosan ott lihegtek a nyakukon, hogy minél több elmozgásra, hibára kényszerítsék őket. Annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a játékvezetői felfogás ezúttal kedvezett a kemény játéknak, viszont az sem mellékes, hogy a Pécs jóval gyorsabban is adaptálódott ehhez. Hiába, az agresszív védekezés Baranyában már tradíció!

Szembetűnő volt, hogy az egy héttel ezelőtt lehengerlő játékot nyújtó soproni magasember, Horti ezúttal nyomaiban sem emlékeztetett akkori önmagára, de ugyanez elmondható MacLeodra, Milovanovicsra vagy akár Holtra is. A pécsiek nagyon odafigyeltek arra, hogy ne hagyjanak akkora teret a hazaiak centere számára, kitűnően lezárták a passzsávokat, és úgy összességében igyekeztek odébb terelgetni őt is s a szerb légióst is - ki a komfortzónájából. A kisembereket időben és megfelelő szigorral vették fel, s megvoltak azok a fizikai kontaktusok (egy kis könyök itt, egy kis csípő ott), melyek elengedhetetlenek a támadó lendületének visszafogásához. Ezáltal a soproni ászok (sic!) jóval kevesebbszer találták magukat tisztán kedvenc dobó- betörési- beforduló pozícióikban, mint azt az előző mérkőzésen megszokhatták. Meg is zavarta őket rendesen.

A pécsi edzői stáb ilyen-olyan fórumokon többször említést tett arról, hogy az MKB maximum hét-nyolc embert rotált egész évben, s ez hosszútávon nem feltétlenül kifizetődő. Ehhez képest az alapszakasz legfontosabb meccsén simán jegelték Ruják Nórát, kihasználatlanul hagyva ezáltal azt a lehetőséget, hogy a meccsterhelést több emberre osszák le. Pedig nyugodtan megtehették volna, hiszen a pécsi külső sor finoman fogalmazva nem muzsikált túl jól. Most vasárnapra viszont láthatólag megérett bennük az elhatározás: Vajda Annával kiegészülve jelentősen megnő nemcsak a taktikai repertoár, hanem a kispadok hossza közötti különbség is jóval érezhetőbbé válik. Azzal, hogy már az első félidőben tíz játékost küldtek a parkettre a soproni héttel szemben, megalapozták a hajrában fontos szerephez jutó frissességbeli különbséget. Nincs rá jobb szó, nemes egyszerűséggel "szétfutották" a hazaiakat: védekezésben azzal, hogy folyton ott lógott valaki rajtuk (és mindig más!), támadásban pedig rengeteg mozgással keserítették a szűkösebb merítési lehetőségekkel rendelkező hazaiak életét. A Sopron a második félidőre bevetette nyolcadik emberét, de a többszörös Jászai-díjas Eördögh Edit csak egy triplára, egy duplára, néhány érthetetlen labdaeladásra és a szokásos színészi alakításokra futotta, többre nem. Szó szerint.

A kiélezett végjátékban pedig a mentális erő, a hatékony és kellően erőszakos védekezés mellé a pécsi "siserehad" is kellett, hogy felül tudjanak kerekedni az addigra egy csipetnyit a hitüket és levegőjüket vesztő soproni kulcsembereken és ezáltal az egész csapaton - megszerezve ezzel Baranya huszadik aranyát. Megérdemelték, szép munka volt!

Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért nem Krivacsevics Tijána könnyeit szeretném megénekelni, hanem Mészáros Kornéliáét, akinek hosszú pályafutása alatt most először adatott meg, hogy aranyérem kerüljön a nyakába. Nagyon sokat tett érte. Lehet, hogy nem ebben a szezonban futja a legjobb formáját, s rettegett már a magyar kosárlabda társadalom jobban is vajpuha csuklójától. Az viszont elvitathatatlan, hogy azokat a taktikai részfeladatokat, melyeket Fűzy Ákosék rá szabnak, minden körülmények között igyekszik maximális pontossággal és higgadtsággal végrehajtani, nem törődve az utóbbi időkben folyamatosan vele lévő fájdalmakkal. Az sem kétséges, hogy magatartásával, küzdeni tudásával és emberi tartásával nagyszerű és követendő példaként szolgál nálánál jóval ifjabb csapattársai, de minden sportoló számára. Koni, ezt a kupagyőzelmet Neked ajánljuk!