Stadionná változott a Kossuth tér

Eddig háromszor alakult úgy, hogy a helyszínen szurkolhattam a magyar válogatottnak. Élőben láttam, ahogy Lionel Messit élete első válogatott meccsén kiállítják Vanczák Viliről, a Puskás stadion egyik kapuja mögül jajongtam, amikor Babos gyomorszájon rúgta Ibrahimovicsot, és egyszer, nagyon régen Pécsett néztem ahogyan simán kikapunk Horvátországtól. Persze önmagában mindegyik hatalmas élmény volt, mégis, kedden este a Kossuth téren olyat tapasztaltam, amit addig még egyszer sem. Még a Kormányhivatal falán is emberek lógtak, több ezer ember meredt az óriáskivetítőre. Pár perc elteltével meg is feledkeztem arról, hogy nem Bordeaux-ban vagyok a lelátón. Együtt lélegzett mindenki a válogatottal, olyan volt a tér, mintha ott lettünk volna a stadionban.

Idegeskedés, tapsvihar, éneklés, szurkolás, kitörő öröm Király védésénél. Óvodások és nagyszüleik, szülők, baráti társaságok, egyetemisták. Még egy mexikói fiatalember is ott volt, és szurkolt Szalaiéknak. Ami pedig a gólok után történt... Na, azt nem lehet visszaadni. Az olyan volt, amit egyszerűen muszáj átélni. Persze aki lemaradt róla, az szombaton Izland ellen pótolhatja még az élményt.

A lefújás után ismeretlenek ölelkeztek össze, üvöltötték egymásnak, hogy "Nyertünk!!!". Az autókból magyar zászlók lógtak ki, a buszvezetők dudáltak örömükben. Hazafelé, a Kertváros egyik utcáján egy idős hölgy szólt oda hozzánk: "Ez azért nem semmi fiúk! Nem igaz?"

De igaz. Ez tényleg nem semmi. Egy, a kutyáját sétáltató fiatalember örömmel újságolta, hogy a kis blökivel együtt hitetlenkedtek Stieber gólja után, a rendes esti pisiltetés kivételesen csúszott is egy kicsit.
Kedden este átváltozott egy kicsit Pécs. Pont úgy, ahogyan az egész ország. Ezrek ünnepeltek az utcán, és élték át azt, ami más nemzetek szurkolói kétévente megtapasztalhattak. Mindenki elfeledhette egy nagyon hosszúra nyúló pillanatra a napi gondokat, nehézségeket. Az biztos, hogy ennyien nagyon rég voltak egyszerre boldogok Magyarországon.

A bátrak sokat nyertek

Reggel 7.23-kor a következő SMS-t kaptam Péter barátomtól: „Csoportelsők vagyunk! Annyira boldog vagyok!”. Péterről tudni kell, hogy nem különösebben kedveli a futballt, a futballistákat, tehát üzenete nyilvánvalóan kissé cinikus, ugyanakkor itt tartunk: a mérkőzés másnapjának hajnalán már ő is tudta, hogy győzött a magyar válogatott, és ez bizony nagy dolog.

Dzsudzsákék Európa-bajnoki szereplése egyébként sokak fantáziáját beindította, s manapság a fél ország humorizál – persze amellett, hogy örül is a sikernek. Alappoén, amit Péter is írt, miszerint lement már tizenkét meccs a kontinenstornán, s a magyar csapat egyrészt csoportelső, másrészt még mindig hibátlan. Ráadásul, tegyük gyorsan hozzá, Szalai Ádám és Stieber Zoltán vezeti a góllövőlistát az Eb-n...

Kedden, még a mérkőzés előtt azért kiderült, hogy nagyon sokan hisznek, bíznak Bernd Storck együttesében. A fogadóirodákban természetesen nagy volt a pörgés, s bizony többen nagy összeget tettek a magyar válogatottra – jól jártak vele. Az oddsmesterek ugyanis úgy lőtték be az erőviszonyokat, ahogy az körülbelül várható volt, a magyarokra ötszörös szorzót adtak (az osztrákok sikere mindössze 1,7-szeres pénzt ígért), a pontos végeredményre, vagyis a 2-0-ra pedig 25-szöröst. Utóbbira azért vélhetően kevesebben fogadtak.

Idősebb Dárdai Pál egyébként megsúgta a siker receptjét a meccs délelőttjén: ha Király Gábor jól véd, akkor nem lehet gond, ráadásul az osztrákoknak valószínűleg nem ízlik majd a magyar válogatott agresszivitása, ami miatt nem tudnak a saját játékukra koncentrálni. Nos, a negyven éves kapus kiválóan védett, Ausztria pedig már az első percek után elveszítette a fonalat.