Búcsú a fegyverektől

Étteremnek kicsi (hét-nyolc asztal mindössze), kocsmának túl szolid a beltér hangulata, no meg az italválaszték se kedvez a töltögetésnek. Itt enni lehet, de azt jól.

A név inkább csak talánynak elég: az utca népe felé gondolatindító és betérést ösztönző stratégia lehet, míg bent már csak egy kép utal a névadóra. Sehol egy kábeldob-méretű marlinozó orsó, se szafarira való puska, világháborús relikvia, (újság)íráshoz köthető kellék– minden ziccer kihagyva. A tex-mex jellegre utaló színvilág korábban tengeri és halászati tematikájú fotókkal vált teljessé, mostanra csak egyetlen képen jelenik meg Ernest, az idősebb kori felvétel az ismert tengeri medve arcát mutatja. Az étlapon látványelemként köszön még vissza az ezüstszakállú öreg halász, de ennyire korlátozódik hely és névadó viszonya. Sebaj, legalább megjegyezhető.

A kinézetben szolid, névadásban viszont dicséretesen visszafogott menüt átnézni egyszerű, memorizálni már komoly kihívás lenne: kis étteremhez képest zavarba ejtő a választék, saláta például 11 verzióban szerepel. Minden flanc nélküli a kínálat, de bizonytalanoknak simán ad negyed óra programot a választás.
Nagyevők nem lévén most kihagyjuk a levest és az előételeket (590-750), a rántott sajt és camembert annyira nem is izgat, de a rizottókért még visszatérünk. A levesek (300-450) legutóbb győztek meg : a brutalitás alsó határát közelítő fokhagyma krémleves (kérésre azonnal utántöltött pirítósokkal) elérték az „ajánlott” kategóriába kerülést.
Szót érdemel a savanyúság-szekció is, csak korholót: 290-ért ez talán túlzás, bár a kihozott levesestányérnyi adag kompenzálhat. Már akinek ennyi kell uborkából-káposztából-vegyesből a főétel mellé.
Ahol megmutatkozik a Hemingway ereje (és egy hajókon-világvárosokban edződött főnök/szakács/ötletgazda gyanúja születik), az a saláták és szendvicsek kínálata. Előbbiből 11 verzió (600-690), majd’ mind extra recept, csirkével vagy más csavarral. Még talán a Paso Doble a legegyszerűbb, de abban is kukorica, paradicsom, uborka, fejes saláta, kelbimbó találkozik a kapros öntettel. Korábban ezekből is szemezgettünk, a Provanszit bátran ajánljuk. Szendvicsből (újabban) csak háromféle (600), de azok egyikében se találhatna kivetnivalót a legmorcosabb londoni főnök, de kuncsaft sem.
Frissen jobbára csirke és pulyka sül (670-1590), jó részük ráadásul grillen. A kötelező egyebek közé extra is fér: a chilis tarját sült pepperónival legközelebb bevállalom.

Fővárosba költözés okán búcsúvacsorázni csatlakozó barátunk (tesztcéllal és jó szokásból egyaránt) cigánypecsenyét rendel (790), de egy füst alatt pincért is próbál: majonézes kukoricasaláta legyen a köret (350). A valóban udvarias, de közvetlen felszolgáló-pultos egyetlen biztonsági visszakérdezés után nyugtázza a kérést – a kiszolgálás már ekkor jelesre vizsgázik.
A hölgynek egy fokhagymás pulykamell lesz (850), héjában sült burgonyával (350). Utóbbiról azt hinnénk, alufóliában piruló böszme krumplit takar, de a tányéron már steakburgonya jellegű, de olajban sült darabok érkeznek, azok viszont ízletesek. Lepődés, nem csalódás.
Én meg kipróbálom a hátszínt kapormártással (990), már ha megy hozzá a póréhagymás-sajtos rizs (280). Megy persze, sőt a szakember meg is dicséri a választást, ami a tétova étteremjárónak jelent csak igazán sokat.
Hamarost pakolhatjuk is befelé a szénhidrátot-zsírt-fehérjét: a tényleg majonézes kukoricával érkező cigánypecsenye a vaskos szalonna-taréj alatt kellően zsíros (ami pont a lényege), a pulyka gyönyörű fehér, mártásában a fokhagyma (mint a múltkori levesnél) merészen, de nem vakmerőn adagolva. A hátszín, a kapormártás és a speckós rizs mintha eleve is összetartozott volna – bár a hús kissé szikár. Sebaj, alapfelszereltség a masszív fanyelű villa és steak-kés, a rágást pedig még elfogadom az evés részének.
A méretes adagokkal megküzdünk, nekem a köret sok kicsit, a hölgy egész nap nem eszik ennyit – legközelebb féladag lesz, ez meg most „természetesen” pincéri reakcióval megy elvitelre. Elköltöző barátunk - mintha utolsó emberes vacsoráját fogyasztaná – újabb pohár sört kér, majd nekiesik a szalonna bőrének is.
Közben környezet és hátország is szépen teljesít: korrekt magazin- és bulvárlap-választék, rádió helyett klasszik rock cédéről, automata légfrissítő a makulátlan mosdóban (bár a csap alattomos módon eláztatja a nadrág elejét), a konyhába kukkantva pedig példás rend és hófehér szabványkabátos séf látványa nyugtat meg.
Telítődés után kockázatvállalás: a három desszert egyikét, a vaníliaöntet alá rejtett babapiskótát (380) pusztítom el. A gazdagon nyakonöntött tészta kicsit hamar elázott, de gyönyörűen tálalt, egyszerűségében pompás finomságként megkoronázza a vacsorát.
És hogy a jót valóban könnyű legyen megszokni, a kávé mellé adott apróságról (amire azonnal rá is rabol az asztal- és tettestárs) kiderül: saját készítésű. Ha csak a munkát értékelnénk, akkor is járna érte a piros pont. Mivel pompás falat, két pont jár.
A szomszéd asztalhoz telepedő szinglibandának viszont az unszimpátiadíjat szavazzuk meg: a pultnál lévő (eddig örömmel konstatált – végre egy nem dohányzó hely!) tiltó tábla ellenére vad füstölésbe fognak - biztos ismerősök, törzsvendégek vagy ilyesmi. Mindegy is, végeztünk az evéssel, oldalgunk elfelé az estére betelő helyről – a pincér egyedül tartja a frontot, így nem morgunk a percekig készülő számla miatt.

Az utcára szellőző grilljével és barátságos személyzetével csábító Hemingway árai a belvároshoz képest rendben vannak, a választék inkább az ételeknél jó, sörből például csak a helyi erők futnak (a pohár Gold 200, korsóval három). Borvonalon is csak a kötelezők, koktélügyben viszont szemezgethető a kínálat – reális árakon. Üdítőből szép választék, szénsavasok (180/2,5 dl) és gyümölcslevek (80-90/dl) bőséggel, hasonló ár-érték arányt és kínálatot hoz a kávék-teák választéka is.
Déltájban vállalható árú menüvel, hétvégén meg csapott áras ajánlattal csalogatnak, úgyhogy nincs miért kihagyni.

Pommes-index: 200, bár nem próbáltuk. Ajánljuk viszont a héjában sült verziót!

Pommes-index: 200, bár nem próbáltuk. Ajánljuk viszont a héjában sült verziót! -->