Maradt az Öreg néne őzikéje

– Hirtelen jött a külföldre költözés ötlete?

– A férjem már akkor, amikor az orvosi egyetemre járt, a kivándorláson gondolkodott. Mi Budapesten találkoztunk, ahol ő napi 12 órában dolgozott a sürgősségin, emberhiányban, stresszben, nevetséges összegért, úgy, hogy közben, mint minden túlhajtott orvos, azért is aggódhatott, hogy ha egy apró hibát vét, kirúghatják, elveszik az engedélyét, és még börtönbe is kerülhet. Ráadásul kezdett zombivá válni: hazajött, aludt, felkelt, dolgozott, és kábé ennyi.

– És ön?

– Én az ELTE andragógia szakára jártam, de az első év végére már besavanyodtam. Az egyetem mellett bluesénekesnőként tartottam fent magam, ami bár klasszul hangzik, az igazság az, hogy gyakran többe került nekünk egy fellépés annál, mint amit a végén kaptunk.

– Volt valami utolsó csepp a pohárban, ami miatt nekivágtak?

– Miután megtudtuk, hogy várandós vagyok az első fiunkkal, nem nagyon gondolkodtunk, hogy mi legyen: egyértelmű volt, hogy amint lehet, elmegyünk. Hangsúlyozom, hogy ismét nem csak a pénzről volt szó, bár nyilván az sem mindegy egy családosnak. Fontosabb volt, hogy az orvosok az alulfizetettség mellett szét vannak hajtva – s akkor mi marad a családnak apuból? Megnézhetjük, ahogy alszik. Németországra esett a választás, ott volt a leghamarabb kínálkozó lehetőség.

– Milyenek voltak az első napok?

– Nem volt egyszerű. Egy mosógép nélküli bérházban laktunk, úgy, hogy tudtunk: a férjem hat hónapig nem tudott elkezdeni dolgozni. Feléltük az összes tartalékunkat, egy újszülött csecsemővel, egy idegen országban, ahol nem volt segítségünk. Ugyanakkor nekem ez a hat hónap még mindig az egyik legszebb időszaka az életemnek: magabiztos voltam, hittem, hogy jól döntöttünk, és előbb-utóbb minden jó lesz. Én pozitív voltam – nem úgy, mint az összes ismerős és családtag, akik otthon szívinfarktust kaptak, hogy jézusom, most mi lesz, nektek annyi, haza kell jönnötök. Maradtunk, s bár itt sincs kolbászból a kerítés, boldogabbak és nyugodtabbak vagyunk.

– Azért van, ami hiányzik?

– A Túró Rudin kívül? Nyilván a család, a barátok. Ez minden nap előjön, hiába a Skype, a Facebook és az itteni új barátok. A segítség nekünk két pici gyerek mellett igencsak jól jönne, de hiányoznak az össznépi vasárnapi ebédek is a nagyszülőkkel. De ez a mi áldozatunk, ezt tudtuk, mérlegeltünk, és úgy gondoltuk, úgy gondoljuk, hogy ezt vállalnunk kell.

– Mi még a különbség a német és magyar hétköznapok között?

– Mondjuk, hogy a hónap végén nem kell azon stresszelni, hogy miről mondjak le én, vagy, ami még rosszabb, mondjanak le a gyerekeim. Az is jó érzés, hogy nem kell fél órát mérlegelni a boltban, hogy most akkor sajtot vegyek vagy felvágottat. Vicc, de átszámítva sok minden itt olcsóbb, mint otthon.

– Más magyarokkal van kapcsolat?

– A mi városunkban is van klubjuk a kivándorolt magyaroknak, de nem járunk oda. Rájöttünk, hogy azon kívül, hogy magyarok vagyunk, semmi közös sincs bennünk. Minek menjünk? Hogy együtt nosztalgiázzunk egy üveg pálinka mellett, egy jó pörköltet emésztgetve? Erre nincs szükségem. A magyarságból elég, hogy én is elolvasom az Öreg néne őzikéjét minden este a gyerekeknek, és magyar népdalokat énekelek nekik. S hogy visszamegyünk-e valaha? Nem, sőt, őszintén szólva ez még minimálisan sem merült fel bennünk.

– És mi a helyzet a németekkel?

– Igyekszünk beilleszkedni, dolgozni és „jó németek” lenni. Simán eléldegélhetnék én is háziasszonyként a következő tíz évben, de ez nem illeszthető össze a német mentalitással, és távol áll tőlem is. Ebben a hónapban kezdtem el dolgozni, s mellette még ugyanennyit össze is éneklek, ha akarok. De az utóbbi már inkább csak egy igen jól fizetett hobbi. Ha nagy ritkán elmegyek énekelni, akkor nem kell rettegnie a férjemnek, hogy milyen helyen alszom, hogyan jutok majd haza – teljesen nyilvánvaló minden tulajnak és szervezőnek, hogy ahhoz, hogy a vendégek elégedettek legyenek, ugyanolyan fontos, hogy a fellépők is jól érezzék magukat. Magyarországon egy kétnapos turné után minimum egy hetet kellett pihennem, itt azonban ezek az utak szinte olyanok, mint egy wellnesshétvége. És ez nemcsak a pénzről szól, hanem hogy tisztelnek, megbecsülnek.

-------------------------------------------------------------------------------
Olvasson még több beszámolót a „Baranyaiak külföldön” sorozatban.
-------------------------------------------------------------------------------