Rátgéber László soha nem felejti el, honnan indult

– Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Nagyon jó érzés, és ezzel együtt hatalmas felelősség – mondta lapunknak Rátgéber László. – Én pontosan tudom, honnan indultam, az újvidéki utcák és az a kosárlabdaiskola nevelt fel. Ezt soha nem fogom elfelejteni. De az a legjobb az egészben, hogy ők sem felejtettek el engem.

– Már újvidéki gyerekként is arról álmodott, hogy kosárlabdaedző lesz?

– Azt sokan nem tudják Magyarországon, hogy édesapám is egy híres és elismert edző volt a Vajdaságban, így nem véletlen, hogy ezt az utat választottam. Amit rendkívül fontosnak tartok, hogy soha ne felejtsük el a legendáinkat. Engem az az elv vezet, hogy amit csinálunk, az mutasson túl rajtunk. A új akadémia pályáit nem véletlenül neveztük el Fűzy Ákosról, Horváth Juditról és Egyed Mihályról. Ahogy ők is, édesapám is mindig velünk marad. Ezért is alapítom meg Újvidéken – az édesapám becenevéről elnevezett – Keni-díjat, amit ezentúl minden évben Vajdaság legjobb utánpótlásedzője fog megkapni.

– Húszas évei elején járt, amikor átvette a Vojvodina felnőtt csapatának irányítását, majd első szezonjában egyből bajnoki döntőt játszott. Mivel tudta ilyen fiatalon elérni, hogy hallgassanak önre?

– A győztes mentalitással, a hatalmas energiával és az állandó munkával. Úgy gondolom, három dolog mindig feljön a felszínre: a nap, a hold és az őszinte munka. Az őszinteség és az igazság soha nem maradhat elrejtve, emellett, aki dolgozik, az sikeres lesz. Bárhol is jártam a világon, azt kellett elérni, hogy őfelségének, a kosárlabdának mindent alárendeljünk. A sport feltétel nélküli szeretete – igazából ez a legfontosabb, és ezt a gondolkodást hoztam át magammal Pécsre is.

– Azóta pedig egybeforrt a neve a baranyai várossal.

– Állandóan arról beszélnek, hogy a magyarok a csapatsportokban lúzerek. Mi nem voltunk azok, mi megnyertük a meccseinket és tele voltunk önbizalommal. Amikor fiatalon megérkeztem a városba, akkor az első pár évben egy éghajlatot teremtettem. A szurkolók elkezdtek kijárni a csarnokba, a játékosok ide akartak igazolni, a tv közvetítette a meccseinket és az újságok címlapjain szerepeltünk. Szerintem Pécsett szebb nők és jobb kocsmák vannak, mint a Kanári-szigeteken, de akkor miért mennek el oda az emberek? Az éghajlat miatt. És ez a klíma alakult át egy komoly kultúrává.

– Kisebb megszakításokkal eddigi életének egyik felét Újvidéken, másikat Pécsen élte le. Melyiket tartja igazi otthonának?

– Egyszer a magyar-szerb határon megkérdezték tőlem, hogy hol voltam, illetve mi az úti célom. Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy otthon voltam és haza megyek.

– Ha valaki azt mondaná, hogy biztosít minden feltételt, csak üljön vissza a pécsi kispadra, elvállalná?

– Mi tizenöt éven keresztül építettünk egy kultúrát, amit – mint látjuk – pillanatok alatt le lehetett rombolni. Én ezt a munkát már elvállaltam a Rátgéber Akadémia elindításával, amely a Nemzeti Kosárlabda Akadémiává forrta ki magát. Most így tudok tenni a magyar és a pécsi kosárlabda jövőjéért – egyébiránt úgy vélem, a PEAC-Pécs kispadján most megfelelő szakember ül. Az igazi mesterek az építkezéshez kellenek, hiszen rombolni mindenki tud.