Nincs pénz, de lesz-e foci?

[caption id="" align="alignleft" width="288"] Vukmir (zöldben) és Simek (lilában) sincs már eddigi csapatánál. Előbbi azért ment, mert nem kapott pénzt, utóbbi azért, mert nem kapott elég pénzt.
[/caption]A Ferencváros 238 millió forintot már megkapott abból a 250 milliós kölcsönből, amit tartozásai kiegyenlítésére vett fel. Így a játékosok és edzők hozzájuthatnak a szerződéseikben rögzített pénzekhez. Hogy ez mekkora összeg, arról nagy a titkolózás. Holott – bár jogilag kétségtelenül tekinthető ez a klub és a játékos belügyének – nehezen tagadható, hogy nagyon érdekli az embereket. Még akkor is, ha ma már a kifizető legtöbbször magánszemély vagy társaság – állami pénz legfeljebb akkor kerül a futballüzletbe, ha a csapat tulajdonosai között szerepel az önkormányzat is. Ez viszont egyre ritkább, ráadásul ott, ahol még a helyi önkormányzat szerepet vállal egy-egy város élvonalbeli futballjának fenntartásában (Zalaegerszeg, Pécs, Debrecen), ott is egyre csökkenő mértékben teszi.

A főszerepet a legtöbb helyen gazdasági társaságok veszik át, ahol a tulajdonos vagy a főtámogató a saját vállalkozásai által megtermelt pénzt viszi a vásárra. Tökéletes példája ennek a Tarsoly Csaba által működtetett Győri ETO, a Szima Gábor által finanszírozott Debrecen, illetve az idei szezonban már ebbe a körbe fog tartozni a Szieben Lászlóék által felkarolt FC Fehérvár. Ezen futballvállalkozások esetében a játékosok keresetét a tulajdonos határozza meg: ha neki megéri a teljesítményhez képest aránytalan jövedelmet adni (pontosabban és esetenként: ígérni), lelke rajta.

Vállalkozásokról lévén szó, a tulajdonos célja, hogy nyereséget termeljen, azaz bevételeit igyekszik növelni, miközben kiadásait próbálja a lehető legalacsonyabb szinten tartani. Vagyis nem köt a játékosokkal olyan szerződéseket, amelyekkel garantáltan csődbe viszi a céget. Persze a magyar valóságban nem mindig érvényesülnek az üzleti élet szabályai. Így lehettünk tanúi az elmúlt években a Haladás, a Siófok, a Békéscsaba, a Diósgyőr (többszöri), a Honvéd és a Ferencváros tönkremenetelének. A legnagyobb érdeklődés természetesen ez utóbbi esetet követte. A zöld-fehérek vesztét is a fizetések okozták, a drukkerek elsősorban Hrutka János és Tököli Attila szerződésébe szerettek volna bekukkantani, miközben nyolc számjegyű összegekről keringtek legendák. Amikor a két játékosnak nekiszegezték a kérdést, ők az egyetlen értelmes választ adták: eléjük tettek egy fantasztikus szerződést, ők meg aláírták. Hogy honnan lesz meg a pénz, az nem rájuk tartozik. A klubvezetők gondolatait két tény befolyásolta a szerződések aláírásakor, jelesül, hogy a hazai viszonylatban jó nevű, válogatott játékosok oda mennek, ahol több pénzt kapnak, így a klubok folyton egymásra licitáltak. Másrészt a Magyarországra csábított, sokszor megkérdőjelezhető képességű légiósok magas fizetése is srófolta a magyar játékosok bérét.

Újabban azonban mintha éreznénk a változás szelét. A frissen feljutott REAC elnöke, Kutasi Róbert nem csinál titkot abból, hogy játékosai alapfizetése 150-180 ezer forint körül van, és 300 ezernél nagyobb bruttóról nem is álmodhatnak. Valljuk be, manapság ez nem számít kiemelkedő keresetnek. Újpesten Kovács Péter vaskézzel fogta meg a kiadásokat, olyan jól fizetett játékosokkal bontott szerződést, mint Juhár, Simek, Farkas Balázs, és 460 millióról 160 millióra csökkentette a Megyeri útiak adósságát. Dédelgetett terve, ami hazai viszonyokat ismerve soha nem fog megvalósulni, az NBA-ban sikerrel használt fizetési sapka bevezetése. Ez nagyban segítené az átlátható gazdálkodás megteremtését, azonban maga lenne a csoda, ha itthon megvalósulna.