Fegyverkezési verseny a 2006-os magyar választási harcban

Nincs olyan idealista politológus, aki állítani merné, hogy léteznének abszolút tiszta választások. Az Egyesült Államokban, ahol a legrégebben működik a tömegdemokrácia, 2000 novemberében néhány ezer szavazaton múlt, hogy George Busht választották elnökké, s méghozzá egy olyan államban, ahol a fivére volt a kormányzó. Bár a szavazatokat újraszámolták, és az eredmény nem változott, azóta is sokakban él
a kétely, nem történt-e csalás. De ha az olyan durva, és utólag kivizsgálható manipulációtól el is tekintünk, mint amilyen az 1947 augusztusi „kék cédulás” választások voltak Magyarországon, mindannyian tudjuk, hogy az eredmények befolyásolásának vannak más eszközei is.
1990 után, a többpártrendszerű magyar választásokon, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben felröppentek hírek arról, hogy valamelyik párt jelöltje a körzetében élelmiszerrel (főként konzervvel, lecsókolbásszal és üveges uborkával) kedveskedett
a voksolás előtt a választóinak, de ezek az esetek, amelyeket
az Országos Választási Bizottság rendre kivizsgált, kis hord-
erejűek voltak, semmiképp sem befolyásolhatták az országos eredményeket.
A 2002-es választásokon azonban az eredmények „korrigálásának” egy Nyugat-Európában és Amerikában ismert, de nálunk új módszere jelent meg: a választók mobilizációja az egyes körzetekben a „mellbedobással” kivívott győzelemre. Arról van szó, hogy a pártok jóval a választások előtt kiterjedt társadalmi hálózatot hoznak létre, amely a döntő napon ugrásra készen áll, és amennyiben az egyes mandátumokért vívott verseny szoros, saját, habozó szimpatizánsaikat ráveszik arra, hogy mégiscsak menjenek el szavazni. Mindehhez az előzetes szervezésen kívül arra van szükség, hogy
a legnagyobb pártok egyes körzeti bizottságokba delegált megbízottai mobiltelefonon leadják az információt a „támogató hálózatok” vezetőinek, akik nyomban akcióba lépnek és „hozzák” a hiányzó szavazókat.
Mit lehet tenni az ilyen „korrekciós” manipulációk ellen? Az OVB rendelettel tiltja a mobiltelefonok bevitelét a választási helyiségekbe, de a Belügyminisztérium illetékesei sem gondolják komolyan, hogy az eredmények alakulásáról hivatalból értesülő pártdelegátusok ne találnák meg a módját az információk kijuttatásának. A szavazatszedő bizottságok tagjait nem vethetik alá testi motozásnak, és a vécéből „leadhatják a drótot”.
Úgy tűnik, 2006-ban csak akkor várható viszonylag igazságos eredmény a választásokon, ha mind a két nagy párt azonos mértékben alkalmazza a „választási mobilizációt”. Abszolút tiszta voksolásban nem reménykedhetünk, csak abban, hogy érvényesül a fegyverkezés paradoxona: mihelyst az egyik küzdő fél tökéletesíti valamelyik eszközét, a másik hasonló módon reagál, és így az erők egyensúlyban maradnak.