Kati segít anyucinak

Csaknem száz ország öszszesen egymillió dollár segélyt ajánlott föl a Katrina hurrikán által okozott károk enyhítésére – ha így megy tovább, még a végén viszszatér a hitünk abba, hogy mégis szorult némi együttérzés az emberekbe. Az meg külön öröm, hogy Magyarország sem lóg ki a sorból, mi is megteszszük a magunkét azért, hogy újra normális kerékvágásban haladjon az élet New Orleansban és környékén.
A Nemzetközi Energiaügynökség egy hete 60 millió hordó kőolaj és feldolgozott olajtermék fölszabadítására tett ígéretet, Magyarország 5 ezer hordóval veszi ki a részét a kampányból. A tényekhez tartozik, hogy Japán esetében 7,2 millió hordóról van szó, s hogy nem adjuk, hanem eladjuk az olajat.
Ezzel együtt ne becsüljük le a gesztust, mint ahogy az a hivatalos tény is csak emeli a presztízsünket, hogy készpénzben 5000 dollárral igyekszünk újjáéleszteni New Orleanst. Ha baj van, jól jön minden cent, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a katasztrófára szakosodott, a helyszínre utazott honfitársainkra is csak büszkék lehetünk.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy felajánlás ide, segélynyújtás oda, az amerikai polgár a jövőben pontosan tudja majd, hogy Budapest és Bukarest más és más város, igaz, nincs rá szüksége, világhatalmaknál már csak ez a módi. Azt pedig, hogy egy önmagát a földkerekség urának, sőt őrének valló ország miért szorul rá egyáltalán a segítségre, kifejezetten laikusként kérdezem. Hasonló az oka annak, hogy a mi segítő jobbunkról kisiskolás olvasmányok jutnak az eszembe. Mondjuk, a Kati segít anyucinak című, amelyből kiderül, hogy Katika letörli az asztalt, összesöpri a kiszóródott lisztet, előveszi a fakanalat, a krumplinyomót, de az ebédnek végül azért lesz sikere, mert – hiába, ez a világ rendje – az anyuka tud főzni.