Olvasói levelek

Büntetni kellene a kutyásokat
Arra szeretnék választ kapni, hogy hová kellene a kutyásokat „száműzni”, hogy Gazdagréten ne az egész járda, az egész mező, játszótérnek titulált szabad hely, út széle kutyapiszokkal legyen tele! Bűzös, mocskos, melegben hányingert keltő szagok. Nem lehet úgy kilépni, hogy ne a kutyamocsokra tévedjen az ember szeme. Ha Demszky úr nem arra szánna 86 milliót, hogy képeket mutogasson vécén ülő kutyákról. Tegyen valami konkrétat! Büntessen! De talán ez sem hozná meg a várt eredményt: legalább jelöljenek ki kutyafuttatókat minden budapesti kerületben! Hornok Erika, Budapest

Elsősegély első kézből
2005. szeptember 13-án a Budapest XIII. kerületi önkormányzat épülete előtt a bal alsókarom megsérült, erősen vérzett. Pont szemben van a Szegedi úti rendelőintézet. Én naivan bementem segítséget kérni. A recepciós hölgy végignézett rajtam és a vérző kezemen, majd közölte: elsősegélyt csak a Visegrádi utcai rendelőben kaphatok, mert náluk, a Szegedi úton nincs sebészet. Ezek után hazagyalogoltam, mivel villamosra vértől csöpögő kézzel nem szállhattam. És elsősegélyben részesítettem magam. Kommentár nélkül. Szurok Gyula, Budapest

A család sem érti a gyerek tankönyvét
Igen időszerűnek tartottam szombati lapszámukban megjelent Használhatatlan a tankönyvek kétharmada című írásukat. A cikk szerzője idézi a Commitment Pedagógiai Intézet kutatását: „a túlzott mennyiségű lexikális anyag nem minőségi, hanem eseti tanulásra készteti a tanulókat, ami hosszú távon ismerethiányhoz vezet, rontva a továbbtanulási, érvényesülési lehetőségeket.” Ezt a saját példámon is igazolni tudom. A minap tízéves lányom elkeseredetten görnyedt történelemkönyve fölött már fél órája, eredménytelenül. Furcsállottam a dolgot, ugyanis mindig kitűnő tanuló volt, gondoltam, megnézem, mi nem világos. A szöveg lesokkolt. Már megszoktuk, hogy összeül egy-egy házi feladat kapcsán a családi kupaktanács, ám ez minden eddiginél hosszabbra sikerült. Férjemmel (mindketten mérnökök vagyunk) csak közösen sikerült a hatsoros mondat végére érnünk. Elképzelésem sincsen, hogyan lehet elvárni egy tízéves gyerektől, hogy kibogozza, megértse, megtanulja, s mindeközben még érdekelje is mindaz, amiben mi, felnőttek már az elején elbuknánk. Ezek után van még bárki, aki csodálkozik azon, miért teljesítenek a magyar diákok pocsékul a PISA-felmérésen? Molnár Rita, Kecskemét