Olvasói levelek

Kedves Gyurcsány úr! Telefonon hívott engem, a konyhából szaladtam ki felvenni a mobilomat. Alaposan meglepődtem a nevét hallván, majd eljutott a tudatomig, hogy nyilván felvételről hallom a hangját. Mégis volt benne valami személyes, valami megtisztelő. Azután jöttek – már más hangtól – a kérdések. Ezeket többnyire nemmel válaszoltam meg. Azt is, amely a száz lépés programjáról kérdezett, mivel a hétköznapi emberek számára átláthatatlannak tartom, s az utolsót is, miszerint megkereshet-e pártja egy képviselője. Bocsánat, ha nem szó szerint idézem. Ám mikor letettem a telefont, rossz érzésem támadt. Talán sértő lehetett ez a sok nem. S ha lehetőségem lett volna válaszolni, elmondom, hogy ha bármelyik párt politikusa, képviselője keres meg ilyen sarkított, rövid választ igénylő kérdésekkel, valószínűleg valamennyinek nemmel válaszoltam volna. Nem vagyok egyik párt „híve” sem, merthogy az ésszerű, megfontolt, józan, bölcs döntések, s politikusi magatartás híve lennék. V. Erzsébet, Budakalász

Visszakaptam a hitemet
A férjem a Merényi kórház pszichiátriai osztályára került, mert italozó életmódja tönkretette. Nem voltak illúzióim. Az utóbbi időben számtalan cikk jelent meg a műhibákról, felelőtlenségről, rossz bánásmódról. Az utcán élő hozzá hasonlókat megalázzák, agyonverik, felgyújtják. Akkor mit tehetnek vele az orvosok, ápolók, hisz még ha panaszkodna, se érdekelne senkit. Sűrűn látogattam, délelőtt vagy délután, hétvégén és hétköznap minimum egy órát. Amit láttam, minden várakozásomat felülmúlta. Hihetetlen, milyen türelemmel, tapintattal, sőt, kedvesen bántak, beszéltek vele akkor is, ha éppen összepiszkította magát. S ugyanígy a többiekkel. Egy ingerült szó nem hangzott el, szinte családias volt a hangulat. Láttam, mennyire igyekeztek segíteni, de nincsenek csodák. Augusztus 31-én elment. Rokkant vagyok, kevés nyugdíjjal. Legalább szólni szerettem volna, megköszönni fáradozásukat, de elhárítottak: „csak a dolgunkat tesszük”. Ezért szeretném világgá kiabálni, hogy minden rossz hír ellenére vannak még, akik minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek, de értük nem szól harang. Teszik, amit a lelkiismeretük diktál. Őket ne érje vád! Bizonyára másutt is vannak, akik rosszul fizetve sem lázadnak. Pedig nem járnak luxuskocsival, mégsem követelőznek, „csak” ránk vigyáznak, bennünket ápolnak. Rajtunk akarnak segíteni akkor is, ha nem tudunk hálapénzt adni és akkor is, ha nem érdemeljük meg. Becsüljük meg őket! Talán még nem késő. Patkós Józsefné, Budapest