Tankolni márpedig kell!

M it nem ért a magyar, ha a benzin ára kerül szóba? Sok mindent. De kezdjük azzal, amit biztosan tud: autózni kell. Még akkor
is, ha másra nem futja. Igen, beülünk a kocsiba, káromkodunk, hogy már megint öt forinttal drágább a nafta, aztán tankolunk és hajtunk tovább.
A benzin olyan, mint a kenyér – mindig lesz piaca.
A rendszerváltozás másfél évtizedében a benzin ára is külön történetet futott be. Annak idején az Antall-kormány, ha nem is bukott bele a drasztikus áremelésbe, de a taxisblokád megrendítette a bizalmat. Igaz, akkor nem elsősorban a megugró forintok miatt állt meg az élet, hanem azért, mert az emeléssel kapcsolatban nem mondott igazat a kabinet. A benzinár azóta is a politika része. Sajnos.
Szóval, mit nem ért a magyar? Azt, hogy miért kell a szomszédba mennünk ahhoz, hogy olcsóbban tankolhassunk. Ha itthon is kevesebbet kéne fizetnünk, az állam kasszájába is arányosan több adóforint csorogna. Akkor miért nem lép a kormány? (Mert a piac törvényeibe, amikor nem muszáj, ne rondítson bele a politika. Igaz, rendszeresen belerondít.) Aztán hogy van az, hogy az Oroszországból hozott olaj itthon ugyanolyan drága lesz, mintha Nyugatról jönne – nem barátságból. És az hogyan működik, hogy a nemzeti olajvállalat, a Mol itthon jóval többet kér egy literért, mint például Romániában – ugyancsak a Mol-kútnál.
És azt végképp nem érti a magyar, hogy a Gyurcsány-kormány előbb azt pedzegeti: a jövedéki adó mérséklésével csökkenhet a benzin ára, ám a pedzegetés nem ölt testet – marad a káromkodás a kutaknál,
s a kormányba vetett bizalom jelentős megrendülése. És még valami, ha már politika a politika. Az ellenzék jelzése, hogy bezzeg náluk nem ennyi lenne az annyi.
Szóval ezeken mind töpreng a magyar. A benzin ára meg közben átcsordul a 300 forintos lélektani határon. Segítség!